Desiré: egy nagy, ismeretlen Úr vendége
Március végén született a 20. század egyik legizgalmasabb, legnagyobb hatású költője, írója, Kosztolányi Dezső (1885. március 29.–1936. november 3.) akinek egész életművében érzem a tavaszi szeleket, a földszagú világ ébredését, a lüktető életet.
Amit kaptunk tőle, felmérhetetlen. Pedig sokáig Ady, Babits, József Attila mögé sorolták költészetét, prózája kapcsán pedig szemére vetették, hogy nem tudott nagy szerkezetet egyben tartani, kisregényekben jobb, és elsősorban novellista. Mintha az irodalom, a zsenialitás méretek és mértékek kérdése lenne.
Kosztolányi egyszerre vonzó és mégis távolságtartásra ösztökélő. Szeretem A szegény kisgyermek panaszait, de nem tudom borzadás nélkül olvasni: „A rút varangyot véresen megöltük…”. Mert magam előtt látom a kis Dezső társaként az unokatestvért, Brenner Jóskát, vagyis a későbbi Csáth Gézát, amint agyonlövi feleségét… Elámulok a korabeli Szabadka intim világának feltárulásától, de nekem sok a Mostan színes tintákról álmodom mániás felhangoltsága. Megértem, hogy Adytól borzadt, de hogyan lehetséges az, hogy – Babitscsal ellentétben – nem volt füle meghallani, szíve átélni a költőóriás zsenialitását, és még a harmincas évek elején is képes volt Ady-ellenes offenzívát indítani. A halott ellen, aki egyébként már a múlté is volt: a következő költőnemzedék nem őt, hanem a külföldi tárgyias lírát tartotta példának. Teljesen megértem a Trianon nyomán érzett fájdalmát és felháborodását, hiszen szülővárosát vették el, rokonai más állam polgárai lettek, de miért kellett neki a szélsőjobbhoz annyira közel menni emiatt?
És a magánélet. Vagány és fiatalos tréfái Karinthy társaságában nevetésre ösztönöznek, de amikor a legcsúnyább lányokat üldözik az utcán szerelmi vallomásaikkal, azzal bizony a másik embert megalázzák. Tetszik, hogy miután megházasodott, kitartott felesége, Harmos Ilona mellett. De az asszony visszaemlékezései szerint nem volt könnyű Kosztolányival élni. Roppant furcsának tartom például a „Kisilonka” játékot, aminek a lényege, hogy a feleség kislánynak tetteti magát, s ezzel a férjének a legnagyobb örömet okozza… Még halálos ágyán is azt mondta Ilonának: ez a játék ért a legtöbbet az életében. Értem a rákkal küzdő ember utolsó nagy fellángolását Radákovits Mária iránt, a Szeptemberi áhítatot köszönhetjük neki, bár ez kínt okozott felesége és végső soron önmaga számára is.
Ellentmondások mindenhol. Úgy látszik, Kosztolányit csak egészben lehet szeretni. Törékenységével, esendőségével együtt. Mert a mi hasonmásunk is Esti Kornél, nem csak az övé. A mi életünk is tele ellentmondással, a jóra való törekvéssel és az elbukással. Miközben keressük az élet értelmét, átéljük nagyszerűségét, szívünkben ott a sötétség: kishitűség, rosszakarat, irigység. Nyelveken kívánnánk szólni, holott még csak bolgárul sem tudunk… De a mindenség, az Isten, ami után vágyakozunk, mégiscsak feltárul. A hajnali részegségben, az éji vendégség elcsigázott, kétkedő meghívottja így kiált fel:
„Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”
Ezeket a sorokat mondogatom magamnak sokszor. „A nagy ismeretlen Úr” pedig, biztos vagyok benne, maga mellett tartja Desirét.
Kóczián Mária
Tweet