Egy asszony hitre váltotta az esélytelenek nyugalmát
Az ókori Izraelben az özvegyek a szociálisan rászorulók csoportjába tartoztak. Nem azért, mert nem volt pénzük vagy földjük, hiszen akár komoly vagyont is örökölhettek, hanem azért, mert nem volt pártfogójuk.
Fontos tudni, hogy szociális értelemben nem az az asszony számított özvegynek, akinek meghalt a férje, hanem az, akinek mindemellett nem volt nagykorú fiúgyermeke. Csak a felnőtt férfiaknak volt szavuk bármilyen hivatalos kérdésben, ők tudták jogi és más ügyletekben képviselni magukat vagy a családjukat. Ha egy özvegy valakivel perbe keveredett, akkor biztosan veszített, mert a nők és gyerekek tanúvallomását nem fogadták el. Az özvegyek speciális problémája tehát a védtelenség állapota volt, az, hogy fokozottan ki voltak téve az igazságtalan ítélkezésnek.
„Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.” Azután így szólt az Úr: „Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,1-8)
Ilyen helyzetbe került a példázatban szereplő özvegyasszony is. Igazságtalanság érte, amit ő a hátrányos helyzete miatt nem tudott megakadályozni. A bíró ráadásul – ahogy történetünk írja – hamis ember, akit nem érdekel se Isten, se ember. Esélytelen helyzet, amit végül az asszony kitartása tör meg azzal, hogy folyamatosan zaklatja a bírót. Érdemes odafigyelni a példázat végén álló jézusi kérdésre, ami az asszony kitartásának forrására mutat rá:
“De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
A magyar fordításban kevésbé érezhető, de ez a kérdés komoly tartalmi összefüggésben van a példázattal. Amikor Jézus arra kérdez rá, hogy talál-e hitet, akkor ezt az asszony által tanúsított hitre érti. Talál-e olyan hitet, mint az özvegyasszony hite? Milyen volt ez a hit?
Az özvegy tudta, olyat kér, ami egyezik Isten akaratával:
“Ne nyomorgassátok az özvegyeket és árvákat! Ha mégis nyomorgatjátok őket, és hozzám kiáltanak segítségért, bizony meghallgatom kiáltásukat.” (1Móz 22,21-22)
Ragaszkodott ehhez az isteni ígérethez még akkor is, amikor alkalomról alkalomra látta, hogy a mózesi törvényben megfogalmazott isteni akarat nem valósul meg. Hiába csalódott már számtalanszor, hiába látta, hogy esélytelen helyzetben van, makacsul hitte, hogy Isten akarata érvényre fog jutni, érvényre kell jutnia.
Ez az asszony nem azért ennyire erőszakos és a bíró számára bosszantó, mert ilyen a természete, hanem azért, mert kapott egy isteni ígéretet, aminek a megvalósulásában a végletekig hisz. Mindent megtesz, ami emberileg lehetséges, de közben mégsem a maga erejében bízik, hiszen tudja, hogy magától nincs esélye. Biztosnak hiszi és tudja az ígéret megvalósulását, mert azt Isten tette.
De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e ilyen hitet bennünk?
Jorsits Attila
Jorsits Attila blogja: Teológiablog
Tweet