Egy új feminizmus felé 1. – Mi a helyzet a női fronton?
Sokaknál lép fel sikítófrász, ha meghallják a „feminizmus” szót. Nekünk ez mégis fontos témánk. Egy norvég politikusnő, aki nem mellesleg a vatikáni Családok Pápai Tanácsának is tagja, néhány éve meghirdette az „új feminizmust”. Megerősíti azt a régóta sejtett nézetünket, hogy az egyenlőségért csak a nők és a férfiak közötti antropológiai különbségek figyelembe vételével érdemes tevékenykedni.
Janne Haaland Matlary: A felvirágzás kora. Jegyzetek egy új feminizmushoz című munkája több mint tíz éve jelent meg, s azóta nem sok vizet zavart a hazai közéletben. Mi is csak azután olvastuk el a könyvet, hogy felhívták rá a figyelmünket. Mivel nagyon fontosnak tartjuk, háromrészes ismertetőbe kezdünk a kötet kapcsán.
Janne Haaland Matlary 1957-ben született. A nemzetközi politika professzora, tudományterülete az EU kül-, biztonság- és integrációs politikája, valamint az emberi jogok. 1997 és 2000 között a norvég külügyminisztérium államtitkára volt kereszténydemokrata képviselőként. Tagja többek között a vatikáni Családok Pápai Tanácsának és a Szuverén Máltai lovagrendnek. Férje a magyar származású Matlary Árpád, négy gyermekük van. 1999-ben jelent meg először „Blütezeit. Feminismus in Wandel” c. könyve, a magyar kiadás 2002-ben látott napvilágot.
Matlary látlelete az 1990-es évek nyugat-európai társadalmáról – női szempontból. Nagyrészt ma is érvényes.
– A szakmai elvárások férfiak és nők között ugyanazok, de a nőknek sokkal nehezebb sikereket elérniük a férfiak uralta területeken. Nemcsak nőként nehezebb érvényesülni, mint férfiként, hanem anyaként is nehezebb, mint apaként.
– A nyugati társadalom nem becsüli meg, sőt szinte nem létezőnek tekinti vagy lenézi az anyai munkát (láthatatlan munka), holott pótolhatatlanul fontos. Nem számít a betegbiztosításnál, se a nyugdíjszámításnál. Azok a munkák, amelyeket zömmel nők végeznek: gyermeknevelés, háztartásvezetés, betegek és öregek gondozása, a bérekről folyó tárgyalásokban fel se merülnek. Az otthon dolgozó nők így jogfosztottak, nagyrészt politikai és szociális támogatás nélkül élnek. Csekély a befolyásuk. Akik a nyilvánosság előtt a háziasszonyok munkájának jelentőségéről beszélnek, jobb esetben a régimódi, kispolgár bélyeget kapják – rosszabb esetben azzal gyanúsítják őket, hogy a nőket „vissza akarják kényszeríteni a tűzhely mellé”.
– Messze vagyunk még attól a nemek közötti egyenlőségtől, ami figyelembe veszi a nemek közötti antropológiai különbségeket. (Ld. később!)
– Ma az értelmiségi nők útja sokszor így alakul: elvégzik az egyetemet jó, sokszor jobb eredménnyel, mint a férfiak, megpályáznak egy állást, és amint elhelyezkedtek, azt hiszik, hogy elérték az egyenlőséget. Aztán lépésről-lépésre felfedezik a férfiak véd- és dacszövetségét, és rájönnek, hogy abból ki vannak zárva. Egyszerűen túl kevesen vannak ahhoz, hogy hasonlóan erős „öregfiúk hálózatát” hozzanak létre. Azután gyermekeik születnek, és sokkal keményebben tapasztalják meg a szülői feladatok és a munka összeegyeztethetetlenségét, mint a férjeik. A nők lemaradnak a gyerekek miatt, és csak nagyon ritkán kerülnek csúcspozíciókba.”
– Ma a nőknek a férfiakat kell utánozniuk, ha magasabb pozíciót szeretnének betölteni, sőt, be kell bizonyítaniuk, hogy ugyanabban az állásban többre képesek, mint férfi kollégáik. Ez azt is jelenti, hogy az olyan természetes női tulajdonságokkal, mint pl. az együttműködésre törekvés és a szívélyes bánásmód, esélyük sincs vezető pozícióba kerülni. Ha viszont ezeket a tulajdonságokat nem tudjuk a politikában és a gazdaságban érvényesíteni, akkor ezeken a területeken továbbra is a küzdelem és agresszió férfias viselkedésmintái fognak hatni.
– Két generáció óta a nők egyenlő esélyekkel vehetnek részt az oktatásban. A munka világában azonban még nem, mert az nincs a nők szükségleteihez igazítva.
– A többség számára a nagycsalád anyagi ellehetetlenülést eredményez.
Az 1970-es–80-as évek „régi feminizmusának” kritikája
Pozitív elemek:
– Janne Haaland Matlary nagy elismeréssel adózik azoknak a (korábbi) feministáknak, akik kiharcolták a nők politikai szavazati és felsőfokú iskoláztatási jogát. A ’70-80-as évek feminista törekvéseiben is elismerésre méltó az emberi jogok kiterjesztésében elért sok eredmény. Ők a funkcionális egyenlőségre törekedtek: egyenlő képzés, egyenlő elvárások; a nők vegyék át a férfiak uralta területek felét, a férfiak vegyék át a nők uralta területek felét. Ha ez nem megy önként, akkor kényszert is lehet alkalmazni (pl. kvóták). Ennek volt több pozitív következménye, pl. a férfiak is közvetlenebbül részesei lehettek a családon belüli felelősségvállalásnak, javult a munkahelyi egyenlőség, stb.
Negatív elemek:
– Hiányzott belőle az antropológiai megközelítés, vagyis a nemek közötti (a biológiainál mélyebb, pl. az apává és anyává váláskor megtapasztalható antropológiai) különbségek ismerete. Megpróbálta eltüntetni ezeket a különbségeket a funkcionális egyenlőség jegyében. Ezzel azt érte el, hogy a nők utánozni kezdték a férfiakat.
– Támogatta, hogy a nők a politikában, a szakmai életben a férfiak viselkedését utánozzák – ezzel gátolta azoknak a tulajdonságoknak a kifejlesztését, amelyek specifikusan a nők érvényesülését segíthették volna. Pl. elfogadták, hogy a háttérben végzett anyai munka semmiképpen nem befolyásolhatja a szakmai munkát. „Nem kértük, hogy a munkakörülmények jobban igazodjanak anyai feladatainkhoz, ehelyett azt mondtuk a munkáltatóinknak, hogy a gyermekeink nem jelentenek semmiféle problémát. Ezt nem butaságból tettük, hanem mert nem voltunk tisztában azzal, hogy az anyaság miért olyan lényeges számunkra, és a vezető feministák közül csak néhányan foglalkoztak ezzel a témával.” Elutasítják az otthoni munkát, mert az „visszalépés a kőkorszakba”. Családellenes szocialista ideológia is meghúzódik a háttérben, amely szerint minden nőnek az otthonán kívül kell dolgoznia, gyerekét pedig bölcsődébe kell járatnia.
– A terhességet és a szoptatási időszakot a karrier kényszerű megszakításának tekintette.
– Az anyaságot jelentőségétől megfosztotta, nem tisztelte és nem várta el érte a tiszteletet, mert olyan tényezőnek tekintette, amely a nőket a kiszolgáltatott létbe húzza vissza. Az anya: maradi és ostoba nő, aki otthon tölti az életét, ahelyett, hogy kiteljesítené magát a szakmájában. Komoly mulasztás, hogy a nők ezt hagyták, mert ez nagymértékben hozzájárult ahhoz az abszurd helyzethez, hogy ma általában választani kell: család vagy munkahely?
– A családot nem tekintik természetes intézménynek, amelyet az államnak támogatni kellene.
– A nők eredendő, személyi jogává tette az abortuszt, tekintet nélkül az apára vagy magára a gyerekre. A nő így természetes környezetéből kiragadott, önálló és független személyiséggé vált, akinek hátterét csak a családon kívül végzett, fizetős munka biztosítja.
– A régi feminizmus a nemek harcát helyezte előtérbe. Ahelyett, hogy lételméleti értelemben arra kérdezett volna rá, mit jelent igazából nőnek lenni, az emberekről egy agresszív képet rajzolt elénk, amiben a két nem a hatalomért harcol. Holott a nők gazdasági és politikai befolyása nem végcél, hanem csak eszköz, hogy megszabaduljunk életünknek a férfiak által megszabott feltételeitől a közös emberi kibontakozásunk érdekében. „Egyébként a feministák joggal koncentrálnak az elnyomás mechanizmusaira (…), de teljesen megfeledkeztek arról, hogy mire lesz szükségük a nőknek akkor, ha véget ér ez az elnyomás.”
A folytatásban arról lesz szó, hogy milyen keserű tapasztalatokkal szembesült Janne Matlary az 1995-ös pekingi nőkonferencián, végül bemutatjuk az ő ideálképét, amelyet egy új alapokra helyezett feminizmus tudna megvalósítani, együtt a férfiakkal.
Kölnei Lívia
Kép: Janne Haaland Matlary
Folytatás:
Egy új feminizmus felé 2. – A pekingi csalódás
Egy új feminizmus felé 3. – Vízió egy igazságosabb világról
Hasonló témájú cikkeinkből:
Mit akar, és mit takar a konzervatív feminizmus?
Keresztény, feminista – Slachta!
Keresztény feminizmus újratöltve?
Nők a kapuk előtt – a kvótáról
Kerekasztal, nem harctér! – Beszélgetés a keresztény feminizmusról
Tweet