Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 4. – Történelmi és lelki okok – Heidl György
A papság talán a legszebb hivatás. A pap egész életének és minden tevékenységének lényege, hogy közvetlenül szolgálja az eucharisztiában jelenlévő Krisztust és általa az egyház közösségét. A felszentelt pap a legjobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle, és ha hivatását igazán megéli, akkor szert tehet a lehető legnagyobb benső szabadságra.
Kiváló, örömet sugárzó, a szabadság magas fokát megélő papokat ismerek személyesen.
Magyarországon és a hozzánk hasonló helyzetben lévő országokban mégis egyre kevesebben választják a papi életpályát. Immár kritikus méreteket öltött a paphiány, s ez az egyházi életet, az evangélium hirdetését és közvetve az egészséges spiritualitás nélkül igazán működni nem képes társadalom jólétét veszélyezteti. A Talita szerkesztői e csökkenés okaira kérdeznek rá, válaszomban a számos összetevő közül csupán néhányat szeretnék felsorolni.
Léteznek történelmi okok. Az 1950-ben erőszakkal feloszlatott szerzetesrendekből nagyon sok szerzetespap került vidékre, akik valamilyen módon részt vettek a lelkipásztori munkában, így sokszor egészen kicsi falvaknak is önálló papjai voltak, és még filiaként is szinte teljes gőzzel üzemeltek. Ez a nemzedék azonban néhány évtizede kihalt, a plébániák megüresedtek, az épületek, templomok lepusztultak. Tehát a jelen helyzetet megelőzte egy olyan állapot, amikor azt mondhatjuk, hogy nem szerves fejlődés következtében szolgáltak nagy számban plébánosok hazánkban, különösen vidéken, ezért a papok számának fogyatkozása most inkább ugrásszerű, nem folyamatos.
További történelmi ok, hogy a kommunista uralom alatt erővel visszaszorított, teljes mértékben ellenőrzés alatt tartott és elnyomott szemináriumi élet és teológiai képzés, valamint a megmaradt három férfi szerzetesrend numerus claususa (létszámkorlátozása) következtében gyakorlatilag kimaradt egy teljes nemzedék a papságból, és a csekélyebb számú papság utánpótlást sem tudott nagy számban nevelni, hiszen a hivatásokhoz elengedhetetlen a jó példa, a tekintélyes pap személyisége.
A magyar katolikus egyháznak a rendszerváltás nem jelentett teljes felszabadulást, mert a vatikáni szerződés értelmében termőföldet, szőlőt, erdőket, tehát hasznot hozó természeti javakat nem kaphatott vissza, csupán általában erősen lepusztult ingatlanokat, műemlék épületeket, amelyek iszonyú forrásigényesek, és már csak az épületek állagának megóvása is elviselhetetlen terheket ró az egyházmegyékre és szerzetesrendekre. Ez a helyzet a tulajdonosnak állandó pályázati és lobbizási kényszert jelent, azaz folyamatos alkalmazkodásra és gyakori megalkuvásra kényszerül.
Erőteljes állami függést okoz ugyanezen szerződés következtében a jelenlegi egyházfinanszírozási rendszer is, ami az egyházat folyamatosan kiszolgáltatott helyzetbe hozza, rombolva ezzel erkölcsi tekintélyét, társadalmi megbecsültségét, ami nem kedvez a hivatásoknak. Az egyházi szolgálat ugyanis ennek következtében alig-alig lesz megkülönböztethető az állami hivatalnokságtól vagy a világi vállalkozói tevékenységtől.
Nagy nehézséget jelent, hogy mostanra a papi hivatás gyakorlásához szorosan hozzánőttek a papságtól igencsak távol eső feladatkörök, amire az érintettek nem kapnak sem szakmai, sem lelki felkészítést, és ezért sikertelennek érzik önmagukat és eredménytelennek a munkájukat. Fölöslegesnek tűnő feladatok terheit hordozzák, miközben nem merik vagy nem tudják leadni azokat hozzáértő laikusoknak, akiknek ezért tisztes bért kellene fizetni.
A növendékpapság képzése nem terjed ki arra, hogy miképpen kell egy önálló gazdálkodási egységként működő plébániát, voltaképpen egy kis vagy középvállalkozást jogi, gazdasági, marketinges, stb. szempontból megfelelően, lehetőleg lelki és anyagi értelemben is “rentábilisan” üzemeltetni, ahogyan a legtöbb esetben pedagógusi képzettséggel sem rendelkeznek, holott papjaink állandóan tanítanak, sokszor iskoláskorúakat oktatási intézményekben.
Közvetett tapasztalataim szerint a papképzés mindmáig erőteljesen klerikális és feudális szemléletű, és azt látjuk, hogy a szemináriumban könnyen kialakulhat a növendékekben egyfajta hamis felsőbbrendűség-tudat, ami nem könnyíti meg majd a “terepen” sem a saját, sem a közvetlen környezetük, a “híveik” életét. Elgondolkoztató, hogy ma a „tradicionalista vonal” – (ezen itt a rendkívüli rítushoz való görcsös ragaszkodást és a Trienti Zsinat egyházképéhez való visszatérés szándékát értem) – a fiatal papok között a leginkább népszerű, amit a magam részéről tünetnek tartok. A hátterében nagyfokú bizonytalanság rejlik, a kiválasztottságtudat és elitizmus menekülés, és végső soron a valódi, őszinte személyes kapcsolatok hiányából fakad.
A szüzesség és az önmegtartóztató élet nagyszerű állapot, Krisztus ennek egészen új, eszkatológiai jelentést és jelentőséget adott. Azt azonban nem tanította, hogy a papnak cölibátusban kell élnie, vagy, hogy pusztán a cölibátus mint életállapot magasabbrendű lenne a házasságnál. Ez Mt 19,12-ből sem következik. A kötelező papi cölibátus a jelen formájában történetileg kialakult intézmény, és szerintem ma már az egyik jelentős akadálya annak, hogy többen válasszák a papi hivatást. A kötelező papi cölibátus közösség nélkül gyötrelem. Ennek az intézménynek a kialakulásakor, a 4-5. században a papi hivatás választása – illetve az arra való kiválasztás – nem jelentett kiszakadást a családból, csupán lemondást a szexuális együttlétről, mégpedig elsősorban rituális tisztasági okok miatt. A cölebsz pap később is valódi, személyes közösség tagja volt, tágan értelmezett család vette körül, és a cölebsz állapot lehetővé tette számára a teljes elköteleződést az egyházi közösség szolgálatára. Sokkal könnyebb volt megélni ezt még abban a nem túl távoli múltban is, amikor valódi kanonoki közösségek léteztek, és amikor egy-egy plébánia úgy volt önálló gazdálkodási és lelkipásztori központ, hogy többen éltek egy közösségben: a plébános, a káplán vagy a káplánok (!), a kocsis, a cseléd, a gazdaságban dolgozók családostul, gyerekestül, a házvezetőnő, szakácsnő, stb. Az együtt élők közössége gyakorlatilag nagycsaládként működött, és így állandó kontrollt jelentett a családtagok számára, a másik visszajelzést adott arról, amit ki-ki jól vagy rosszul tett. Az élő közösség szükséges az egészséges személyiség kibontakozásához. Nyilván korábban is voltak magányos plébánosok, de nem voltak oly módon magányra kárhoztatva, mint a maiak, hiszen élet járta át azokat a hatalmas falusi plébániai épületeket, amelyekben ma általában egyedül éldegél egy-egy plébános, nem mindig megfelelő körülmények között. Ez ma jellemző élethelyzet, és könnyen vezet magányhoz, érzelmi labilitáshoz, kiégéshez, meneküléshez – függőségekbe vagy egy társhoz. Ez utóbbi esetben a gyakorlat ráadásul visszás. Van, aki kettős életet él, és ezt a püspöke elnézi neki, mert paphiány van. Más viszont úgy érzi tisztességesnek, hogy inkább laicizáltatja magát és megnősül, noha kiváló pap lehetne. Meggyőződésem, hogy az idő rákényszeríti a katolikus egyházat arra, hogy a lelkipásztori levelek valamint a korai egyház gyakorlata alapján az ún. viri probati, a kipróbált, egyszer nősült férfiak pappá szentelését újra napirendre vegye.
A paphiány és a hivatások elapadásának legfőbb okát abban látom, hogy az egyházunk nem igazán családias. Úgy gondolkodunk, de legalábbis oly módon cselekszünk, mintha a plébánosnak lennének családjai, akiket pasztorálnia kell, mert szentségekre van szükségük vagy mindenféle gondok vannak velük. Holott az egyház eredendően „úgy van kitalálva”, hogy az alapja a családegyház, és ezért a családoknak vannak papjai, nem megfordítva. A Szentháromság ugyanis családias vonásokkal tárja fel magát, hiszen személyek örök, életadó szeretetközössége. II. Vatikáni Zsinat fölelevenítette a családegyház fogalmát (Lumen Gentium 11), ami a család szentháromságos antropológiája alapján válik igazán érthetővé. A családegyház a Szentháromság benső világában él, mert a keresztény házasságban a férfi és nő közötti szentségi kötelék a Szentlélek által jön létre, sőt, maga a Szentlélek ez e benső kötelék. Az egyház a családegyházak közösségeként a Szentháromság benső szeretetközösségére épül, és a Szentlelket közvetíti a szentségekben és a missziójában a világ számára. Éppen ezért nem a papok jelentik az egyház erejét, amint azt nemrég olvastam valahol, hanem a Szentlélek, aki a papság szentsége és a házasság szentsége által egyaránt tevékenykedik, és a kettő által teremt tökéletes szeretetközösséget ott, ahol ezt engedik neki. A mi gondolkodásunkban a papság szentsége és a házasság szentsége erősen elkülönül egymástól, holott a kettő a lehető legszorosabban összekapcsolódik akkor is, ha a papság feltételeként előírjuk a cölibátust, akkor is, ha nem.
Heidl György eszmetörténész, tanszékvezető egyetemi docens (PTE BTK), a Pécsi Egyházmegye tudományos, kulturális és kommunikációs igazgatója.
Kép: egy híres és megosztó irodalmi pap-figura: Ralph atya a Tövismadarak c. regényből ill. filmből (Richard Chamberlain)
A sorozat előző részei:
Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 1. – Kóczián Mária
Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 2. – Kölnei Lívia
Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 3. – Gyorgyovich Miklós
Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 5. – Vértes László
Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 6. – Darvas Gábor
Tweet
Hozzászólások
Ez a cikk nagyon jó gondolatokat vet fel, végre tisztán láttatva, mennyire sok oka van a paphiánynak. Nem ostoroz és nem tünteti fel rózsaszínben a helyzetet.
Az elolvasás után a következő gondolatok fogalmazódtak meg bennem: a művelt papságnak jól jöhet egy kis továbbképzés. Még csak nem is kell messzire menni, csak körülnézni saját berkekben.
Van a tagjai közt híres-neves mentálhigiénés, a szerzetesek közt közgazdász, jópár plébános példaértékű módon épít templomot, az e-vangéliumot fenntartó pap hihetetlenül jól gazdálkodik az adományokkal. Vele a hétvégén jelent meg interjú a Magyar Nemzetben.
Még valami: mivel az ország széléről származom és egy évtizede a főváros közelében élek, látom a különbségeket: a lelki elsivatagosodás összefügghet a más életvitellel, de ez nem törvényszerű. Olyan egyszerű módokon lehet egy papnak kis oázisokat teremteni akárhol (legyen ez a gyóntatás, az ifjúság összefogása, a környezetének példaadó rendbentartása), hogy igazán nem kell kétségbeesni. Viszont arra valóban szükség van, hogy a papot elfogadják, befogadják a hívők. A világi munkatársak képzésében is lenne mit tenni. Megint nem a tanulmányok, hanem a hétköznapi élet területén.
Köszönjük a konstruktív hozzászólást, Éva!
Csak annyit mondok, az egész cikk téves. Jáki Szaniszló művében (A papi cölibátus teológiája) tisztázza a kérdést. Teljesen világos egyházi hagyomány, hogy az Üdvözítő maga rendelte el a házasélettől való megtartóztatást.
Nem érti a szerző a papi cölibátus lényegét, ami csak áttételes viszonyban van a szerzetesi önmegtartóztatással.
A cikk szerintem is kitünő, ne tessék idejétmúlt írásokra hivatkozni! Mi a mában élünk és ma a ma problémáira kell válaszokat keresni!
Az ezzel kapcsolatos rövid összefoglalóm, további irodalom alatta található.
http://szentmagyarorszagert.blogspot.hu/2012/02/papi-colibatus-teologiaja.html
Péter, nem akarom megsérteni, de nekem a gondolatmenete úgy tűnik, mint egy magánfilozófia (magándogmatika), ami jelentősen eltér a katolikustól, vagyis “pápább a pápánál” meg a zsinatoknál.
Nem sért meg, mivel nincs igaza. Olvassa el Jáki Szaniszló könyvét, vagy Stickler bíboros kis tanulmányát a kérdésről. (Mindkettő magyarul elérhető.)
De jó cikk, köszönöm!
Lényeglátó és érzékeny módon közelíti meg a problémát, ugyanakkor tárgyilagos – ahogy Heidl Györgytől megszokhattuk. 🙂
Vannak általános és speciálisan magyar okai a pap- és hívő hiánynak. Többségük felsorolásra is került. Néhány kiegészítés görögkatolikus szemszögből:
– Valahol Heidl György is írt vagy beszélt a tradíciókhoz való túlzott ragaszkodásról, a tridenti szertartásrend iránti nosztalgiáról, a II. vatikáni zsinat elutasításáról. Én olyan kis faluban nőttem fel, ahol semmilyen pap nem volt, felváltva járt és jár a két katolikus rítus papja. A kápolna római katolikusnak épült. Az amúgy sem túl nagy liturgikus mozgásteret teljesen leszűkítették egy önmagában arányos és esztétikus, de az adott helyre túl nagy szembemiséző oltárral. Az eredeti oltár, bár nem volt körbejárható, nem volt hozzáépítve a falhoz. Amíg ott misézett a pap, addig a hívekkel közösen fordultak-fordultunk imáinkkal az Istenhez. Amióta azonban a pap átkerült a túloldalra, annak ellenére megnőtt a távolság, hogy igyekeznek közvetlenebbek lenni. Persze valamelyest ismerem ennek az oltártípusnak a történelmi és kolostori előzményeit, de én szerintem hiba volt, hogy nem lehetőségként, hanem kötelező tabuként lett bevezetve.
– Hatalmas pasztorációs lehetőséget biztosítanak a hivatalosan is nős, gyermekes, legjobb esetben sokgyermekes görög katolikus papok számára a saját gyerekeik. Valahogy úgy fogalmazta ezt meg egy bölcs idős néni, sok évtizedes aktív imaélet után, hogy “hát azért vannak a görög papnak gyerekei, hogy azok legyenek a templomban a “legrosszabbak”, mert akkor a többi szülő is el meri vinni a sajátját.” Nem minden hívő örül nálunk sem annak, hogy még az érseki liturgiákon is több tucatnyi gyerek van, ráadásul a többségük abszolút otthon érzi magát a templomban, és amióta óvodánk is van, ismeri is egymást a nagy többség. A liturgikus rend fellazításával nehezen vádolható aszkéta szerzetes-érsekünk ezért minden alkalommal kifejezi az örömét és megköszöni a szülőknek, hogy elhozták a gyerekeiket is. A gyerekek pont úgy viselkednek, mint otthon egy ünnepi ebéden. Vérmérsékletük szerint. Volt egy idős cölebsz pap egy másik városban, aki annyira vonzotta a kicsiket, hogy a szentségekkel vonulva a lába alá kellett nézni, nehogy rálépjen valami egy-két évesre. Az első padok és az ambon közötti tér leginkább egy játszótéri homokozóra emlékeztetett. Én is láttam, amikor az egyik, addig négykézláb közlekedő gyerek (prédikáció közben) az atya epitrachélionjába kapaszkodva, azt jól megrángatva állt fel először, talán egyéves sem volt, és a hátam mögött örvendeztek a szülei.
Azokból a “láb alatti” gyerekekből kiugróan sok papi hivatás nőtt ki.
Biztos volt a cölibátus kialakulásának lelki értelme is, nemcsak gazdasági, de ahogy öncélú tabuvá, gyakorlatilag bálvánnyá vált, az régen elveszett. “Nem jó az embernek egyedül”, a pap a keleti hagyomány szerint vagy szerzetes legyen, vagy nős, lehetőleg nagycsaládos ember. És még csak nem is kizárólag, sőt talán nem is elsődlegesen a szexuális frusztrációk miatt. Egy feleség, vagy pláne egy anyós ugyanannyit tud segíteni a saját hibáink tudatosításában, mint egy szerzetes testvér vagy pláne elöljáró. Amivel a nős papoknak könnyebb, az az, hogy a gyermekeik mindig az ő magatartási elemeik karikatúráit mutatják be, ahogy ők látják. No, abból lehet csak igazán felismerni rossz szokásaink, elhibázott reakcióink súlyosságát!
A cölibátus kötelezőségétől talán csak a teljes megtiltása vezetne nagyobb paphiányhoz. A jelenlegi szerzetesi élet sem a kisgyerekek, sem a kamaszok számára nem túl vonzó, és ennek az a fő oka, hogy még ma is szinte kizárólag szerzetes-tanárok (minősített esetben szakteológus-szerzetesek) azok, akikkel találkozhatnak. Sehol egy fizikus, egy esztergályos, egy birkapásztor, egy traktoros, egy méhész, egy orvos, egy építészmérnök, egy pék vagy egy hidegburkoló, aki a szerzetesközösség tagja, munkája során is “szüntelenül imádkozik”, és utána a szerzetesközösség tagjaként nyilvánosan is. Ezzel szemben sok olyan van sajnos, aki “nem ér rá imádkozni”.
Véleményem szerint a tragikus paphiány elsődleges oka (a teljes családok hiánya mellett) az, hogy a pap átállítása a “túloldalra” tovább erősítette az elidegenedés folyamatát.