Talita

Egyszer holt, hol nem holt

A mese véresen komoly. Ha germán, akkor jó véresen. Tavaly Grimm-évforduló volt, sorra jelentek meg az őket méltató cikkek, kiállítás is nyílt Budapesten. Az igazságot mégis kevesen tudják gyűjteményükről, talán még a méltatók sem olvasták a meséiket.

Idézzük egy kicsit vissza azokat az időket, mikor utoljára hallgattunk mesét! Megint egy fárasztó napon vagyunk túl: az oviban. Az otthoni fürdés, vacsorázás, kakaózás után másra sem vágyunk, csak a plüssökkel vagy rongyival telepakolt ágyunkra, egy jó mesére és nagy alvásra. Meg is érkezik anyukánk / apukánk, és kinyitja a mesekönyvet… amiből levágott testrészekről, égből lezuhanó hullákról, emberevésről, gyerekmolesztálásról szóló történeteket olvasnak fel nekünk?! Grimméknél ugyanis ilyenekkel találkozunk.

A legkisebb fiú

A magyar népmesében a legkisebb fiú elmegy otthonról szerencsét próbálni / legyőzni a sárkányt / próbákat kiállni / fejtörőkre válaszolni. Megmutatja bátorságát, rátermettségét, tapasztalatai révén pedig olyan férfivá érik, aki aztán a próbák jutalmául megszerzett nőt boldoggá tudja tenni, vagyonával / királyságával pedig okosan bánik.

A germán mesében a legkisebb gyerek azért megy világgá, hogy megtanuljon félni. A kalandok során nem erejét és eszét kell használnia, hanem beteg lelkivilágát. A második napon egy bitófa alatt éjszakázik. A „… szél az akasztottakat összekoccantotta, amint ide-oda himbálóztak” – olvashatjuk a rendkívül idillikus természeti képet. Ezután egy kastélyban lakik:
„Amikor közeledett az éjfél, ricsaj és dörömbölés támadt, fojtottan elébb, majd egyre hangosabban, aztán egy kicsit elcsitult, végül a kürtőből egy félbevágott ember hullott hatalmas robajjal a fiú elé.” (33.o.)
Ám a fiú nem ijedt meg. Nem olyan fából faragták.
„Hé, hát a másik fele hol marad? Ez így kevés!” – kiáltotta. Jobb, ha bele sem gondolunk, mit akart csinálni a hullával. Mesei világban vagyunk, így az ember minden vágya teljesül:
„Akkor újabb emberek hullottak a szobába szép sorjában, kilenc lábszárcsont és két halálfej volt náluk, felállították a lábszárcsontokat, és tekézni kezdtek. A fiúnak is kedve támadt játszani…” (34.o.)

Ez teljesen érthető. Vagy nem?

Nézzük, hogy folytatódik ez a kedves kis mese! Derék főhősünk, aki főhős lévén a mesét hallgató kisgyerekek példaképe is, az alábbi módon tesz szert vagyonra:
„Fogott egy rúdvasat, és addig verte a vénembert, mígnem az nyöszörögve kérte, hagyná már abba, dúsan gazdaggá teszi.” (35.o.)
A történet természetesen ezután csakis boldog fordulatot vehet, a meggazdagodott és a holtakkal remekül szórakozó legény elnyeri a királylány kezét, aki végre megtanítja neki a borzongást is: hideg vízzel és göbhallal teli vödörrel ébreszti férjét.

A szép leány

A magyar népmesében a férjhez menő lányok nemcsak szépségükkel, hanem szorgalmukkal, jólelkűségükkel és furfangos észjárásukkal hódítják meg gyakran királyi származású férjüket, akivel boldogságban és bőségben élnek, míg meg nem halnak.

A germán mesében ennél sokkal szerencsétlenebb sors vár rájuk. A hívogató című Levágott kezű leány mesében az elszegényedett molnár visszautasíthatatlan ajánlatot kap: adja el lányát az ördögnek. A lány tiltakozik, és mindenféle furfanggal próbálja megakadályozni a házasságot. Előbb szépen megtisztálkodik, és krétával kört rajzol maga köré, így az ördög nem tud hozzáférni.
„Végy el tőle minden vizet, nehogy meg tudjon mosakodni, máskülönben semmi hatalmam fölötte” – szólt a vőlegény. És hát mit is tehetne erre a jó apa? Engedelmeskedik. A lány viszont nem adta fel, másnap annyit sírt, hogy könnyeivel áztatta kezeit. Az ördög erre azt kérte az apától:
„Vágd le mindkét kezét, különben semmit sem tudok ártani neki.”
Az apa ugyan szabadkozik, de megteszi:
„Gyermekem, ha nem vágom le mindkét kezedet, engem visz el az ördög, és én annyira féltem tőle, hogy megígértem.” (137.o.)
Csodálatos ez a példamutató szülő-gyermek kapcsolat: az apának nincs is fontosabb magánál!
Másnap ismét eljött a leendő férj, de a lány csak nem bírt magával, megint annyit sírt, hogy a csonkok teljesen tiszták maradtak. Az ördög feladta. Az apa erre nagyon boldog lett, hiszen nemcsak csonkolt kezű lánya, hanem a pénz is megmaradt.
„Akkora vagyont nyertem általad, hogy életed fogytáig tejben-vajban fürdetlek” – halljuk tőle az önzetlen ajánlatot. Hát mi is lehetne fontosabb a pénznél? A lány valami megmagyarázhatatlan okból ezt mégsem értékelte, hálátlan módon elhagyta a szülői házat: hátára köttette megcsonkított karját és világgá ment. A történet ezután szerencsés fordulatot vesz. A király, akinek kertjébe jár gyümölcsöt enni, beleszeret. Ezüstből műkezet csináltat neki, és feleségül veszi. Gyerekük is lesz, ám az ördög további ármánykodása miatt ismét veheti sátorfáját. A csonkolásfétis újabb bizonyítékaként úgy akarják megöletni, hogy nyelvét és szemét a gyilkosság után megőrizhessék. Mindez az anyósnak köszönhetően végül nem következik be, évek múlva pedig egy erdei kunyhóban ismét egymásra talál a királyi pár. Szép történet végülis…

Ha szerencséjük van a germán mesék lányszereplőinek, megússzák darabolás nélkül, de végignézhetik másét. Mint A haramia-vőlegényben. És hogy hol játszódik a történet? Hát hol máshol, mint e kultúrkör szinte már szimbólummá érett helyszínén, a családi élet meghittségét idéző – pincében.

„Ám az ifjú mátka továbbment, szobáról szobára, mígnem végigjárt az egész házban, ám az végig üres volt, sehol egy teremtett lélek. Végül a leány lement a pincébe, ott volt egy őszöreg, reszkető fejű anyóka. ‘Meg tudnád-e mondani – kérdezte a leány –, vajon itt lakik a vőlegényem?’ ‘Ah, te szegény gyermek – felelte a vénasszony –, hova kerültél! Haramiabarlang ez a ház! Azt hiszed, menyasszony vagy, aki nemsokára menyegzőt ül, csakhogy a menyegződet a halállal fogod megülni. Látod-e, rám parancsoltak, tegyek föl egy nagy kondér vizet, mert ha majd a markukban leszel, földarabolnak irgalmatlanul, megfőzik és megeszik minden porcikádat, mert ők emberevők.” (174. o.)

A lány sajnos nem híve a hagyományőrzésnek, ezért elbújik egy hordó mögé. Nem kell megijedni, az ekkor hazaérő vőlegény nem marad éhes. Barátaival egy szűz lányt visznek a pincébe. A jajgatással, sikítással mit sem törődve jót mulatnak, majd miután leitatták a lányt, a legénybúcsú fénypontjaként:
„Ekkor leszaggatták róla szép ruháit, kiterítették egy asztalon, és darabokra vagdalták szépséges testét, és besózták.” (174. o.)
A megkínzott lányon (vagy fiún) és a feldarabolt testrészeken kívül még a pénz az, ami boldoggá teszi a germán férfit. Nagy nap virradt rájuk, ezt is megkapták: az áldozat kisujján egy értékes aranygyűrű volt. Mivel nem jött le, levágták ujjastól. Ezt aztán megszerezte a leendő menyasszony, és másnap a bíróságon ezzel bizonyítva elmesélte a történteket. A mese tehát szomorú véget ért: végül nem házasodtak össze.

A zene

A magyar népmesében a zene segítségével a főhős megbűvöli az ellenséget, és így valamilyen bajból szabadul ki. Máskor nőt hódít meg vele: egy síppal nemcsak az arany, hanem a királylány szíve is elnyerhető.

Mi másból készülne a germán mese sípja, mint emberi csontból? A darabolás az élet minden területén, így a művészetben, a zenében is jelen van. Az éneklő csontban egy testvérgyilkosságról olvashatunk. A csontokat megtalálja egy pásztor, furulyát farag belőle és elkezdi fújni. A hangszer magától énekelni kezd, méghozzá a szörnyű gaztettet meséli el. A csodás jelenséget a pásztor megmutatta a királynak is, így aztán a mese boldog véget ér – hiszen mindkét testvér meghal:

„A király nagyon is jól értette, miről szól, s felásatta a földet a híd alatt, s akkor előkerült az agyonütött fivér egész csontváza. A gonosz bátya nem tagadhatta tettét: bevarrták egy zsákba és vízbe fojtották, meggyilkolt öccsének csontjait pedig a cinterem egyik szép sírjába fektették végtisztességül.” (129.o.)

De ne legyünk igazságtalanok! A magyar mesében is olvashatunk testvérgyilkosságról. Sőt, itt is egy hangszerben él tovább a megölt testvér. Ám a történet vége nálunk egészen más. A szegény ember hegedűje című mese áldozata ugyanis visszatér, és nem vérszomjas bosszút forral, hanem arra kéri apját, bocsásson meg gyilkosainak. Az édesapa még ezt az áldozatot is kész meghozni. A nagy irgalom láttán a testvérek jó útra térnek, és mindannyian boldogan élnek ezentúl, békességben.

Hangulati váltásként, a sok rettegés, csonkolás és gyilkosság után lássunk egy családi viszályt magyar módra! A Hamupipőke királyfi főhőse egyszerű fiú, akit nem sokra tartanak bátyjai. Mégis belőle lesz főhős, ám a vér valahogy kimarad a történetből. A réz-, ezüst- és aranysíp megszerzéséhez a fiú nem vert meg, nem ölt meg senkit, hanem nagylelkűséggel és ügyességgel jutott hozzájuk. Irigységtől haragra gerjedt bátyjai sem őt verték agyon, csak dühükben törtek-zúztak. A fiú a mese végén mégis jószívűen nekik adja a réz és ezüst lószerszámot és ruhát. Mindeközben az egész mese során senki sem félt, és egy lányt vagy gyereket sem bántottak. Mégsincs hiányérzete az embernek.

Persze ellenérvként azért felmerülhetnek olyan gyönyörű mesék, mint a Hófehérke, a Hamupipőke, a Csipkerózsika vagy a Jancsi és Juliska. Hófehérkénél fontos tisztázni, hogy az eredeti népmesében gonosz anya szerepelt. Az még Grimméknek is feltűnt, hogy a meséken átívelően (közte a Hófehérkében) saját gyermeke életére törő édesanya vállalhatatlanul kínos, és ezért mindenhol mostohává változtatták át. Hamupipőke csodaszép történetében kiemelt helyet kap a pénzvágyból elkövetett öncsonkolás, Csipkerózsikát eredetileg alvás közben megerőszakolja a herceg, Jancsi és Juliska meséje pedig egy boszorkány emberevési tervei körül szövődik.

Gyerekkorában mindenki hallotta valakitől, hogy az eredetileg Gyermek(!) és családi(!) mesék címen megjelent Grimm-mesék milyen jók és szépek. Az a valaki pedig valószínűleg valaki mástól hallotta. Ha olvasták volna őket, akkor feltűnt volna néhányaknak, hogy ennyi erővel akár OPNI-jegyzőkönyveket is mesélhetnének a gyerekeknek. A körülrajongott Grimm-mesék részleteit valójában nem ismerik többen, mint a körülrajongott Marx-Engelst a szocializmus idején. Így viszont maradnak a „szép mesék” között.

Már csak néhány kérdés kívánkozik ide. Ez tényleg szép? Ez valami jóra nevel? Büszkék lehetnek erre a németek? Ott a helye a könyvespolcunkon Benedek Elek mellett?

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána a mesekönyvben!

Esti Lia

(Idézetek forrása: Jacob és Wilhelm Grimm, Gyermek- és családimesék, Magvető, Budapest, 1989.)
Képek: Gustav Tenggren illusztrációi a Grimm-mesék 1923-as kiadásából)