Talita

Együtt zsidók és nem zsidók

„Békévé oldja az emlékezés” címmel nyílt kiállítás a Hagyományok Házában 2014. április 17-én. A fotókon megelevenedik a 19-20. század fordulójának Magyarországa, ahol zsidók és nem zsidók békésen éltek egymás mellett, együtt.
Réthelyi Miklós megnyitó beszédét közöljük.

Ezen a megrendítő évfordulón, a vészkorszak magyar áldozatainak emléknapját követő napon, a kiállítás a zsidók és nem zsidók együttélésének mindennapjaiból mutat részleteket. A körülöttünk kiállított fényképek a békés együttélés és az együttműködés változatos formáit, helyzeteit mutatják.

Hol is vagyunk az időben? Bizony, több mint egy évszázadot kell gondolatban visszalépnünk, hogy beleélhessük magunkat a képeken látható személyek bőrébe, vagy a csoportok tagjai közé képzelhessük magunkat. Ó, a 19. század végének boldog évtizedei! Ybl Miklós és Lechner Ödön és ugyancsak kiváló társaik csodálatos alkotásai épültek Pesten és Budán, a vidék – a városokban – gyönyörű középületekkel, országszerte főúri kastélyokkal gazdagodott.

A gazdasági fellendülést azonban az I. világháború, a tanácsköztársaság és a trianoni katasztrófa, a magyar történelem sok szenvedéssel járó eseményei kerékbe törték. A 20. század 10-es, 20-es és 30-as éveiben készült fényképek viszont azt mutatják, hogy a családi fényképalbumokban megőrzött világ még mindig a boldogabb békeidőket idézi fel. A történelem sietett, az emberek – zsidók és nem zsidók – mindennapjai a történelmi eseményekhez képest késtek. Sajnos, ez a különbség azután nagyon hamar eloszlott. A 40-es években készült fotók, mint tudjuk, már egészen más képet mutatnának.

Az Amerikában élő Charles Fenyvesi, vagyis Fenyvesi Károly a vészkorszak túlélője, Szabolcs megyei zsidó családból. 1956-ban egyetemistaként hagyta el Magyarországot. 1990-ben angolul, majd két év múlva magyarul is megjelent könyvében – Mikor kerek volt a világ – leírta családja történetét.

A vészkorszak következtében szétszóródtak, „mégis egy család vagyunk” – írja, és ezt az érzést „a családi történeteknek köszönhetjük: azoknak a meséknek, amelyeket nemzedékek óta mesélnek szülők, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik, először kisgyermekkorunkban, hogy szép álmot álmodhassunk, később, pedig hogy öntudatot és bátorságot merítsünk a példákból.”

Mire tanították még a mesék? Arra, hogy ragaszkodjanak a föld műveléséhez; hogy higgyenek a jótettek utódokra is áttestálható halmozásában; hogy szeressék rendületlenül a messze ágazó rokonságot; hogy bízzanak álmaik igazságában, és bátran álmodozzanak nyitott szemmel is; hogy soha ne hajoljanak meg a józan ész előtt annyira, hogy le kelljen mondaniuk a csodákra való jogukról. És hozzáfűzte, hogy „ezek a mesék minden törvénycikknél és szülői intelemnél hatékonyabban tanítottak bennünket”.

Ír „a sorsdöntő rabbinikus áldás”-ról, amit egyik távoli őse kapott, és amely „bizonyos feltételek mellett leszármazottainak is szólt, és ami még ma sem vesztette el érvényességét”.

Charles Fenyvesi elárulja a nagy zsidó titkot: ez a tanulás szeretete. Egy kicsiny szabolcsi faluban, Derzsen a zsidók Talmudot és Kabbalát tanultak. Büszke arra, hogy őseinek „sikerült lefordítaniuk a misztika fennkölt absztrakcióit a mindennapok konkrétságára”.

Olyan tizennyolcadik századi áldott emlékezetű rabbik – Baal Sem Tov és Taub Izsák – tanításán nőtt fel, akik azt vallották, hogy a világ jobbá tehető, sőt, jobbá is kell tennünk a világot; hogy újrakezdésre mindig van lehetőség, még akkor is, ha „a gyanakvás és a bosszú a szenvedélyes gyűlölet új hullámát szabadítja ránk”; hogy a keresztény világ, amely a zsidók kis világát körülveszi, „nem örökké tartóan ellenséges”; és „hogy a nem zsidók is együttműködhetnek velünk a világ javításában”.

Könyvében – bemutatkozásként – felsorolta, hogy – a vészkorszak rettenetes történéseinek és a további évtizedek szerencsétlen változásainak rovására írhatóan – mi minden tűnt el a magyar valóságból.

Nincsenek már a bölcsességükről híres rabbik, „akit a zsidók és nem zsidók egyaránt felkeresnének, hogy könnyítsenek bánatukon”. „Hova lettek a bámulatosan kövér libáik dicséretét zengedező zsidó asszonyok?” – kérdi, és utalok itt az egyik képre: Libavásár Makón. „Hol vannak a zsidó lakodalmakon muzsikáló zsidó zenészek?” Hol vannak már a tudásra éhes vándor talmudista növendékek, akiket a gazdag gabonakereskedők és a szegény és jótékony szabók egyaránt asztalukhoz hívtak? „Nincsenek többé faluról falura, megyéről megyére járó zsidó házalók sem, akik szalagot, fonalat és divatos mintájú kartont árulnak, s libatollal teli zsákokat szednek össze a parasztoktól, hogy hihetetlenül meleg, hihetetlenül könnyű dunyhákat vagy édes álmot hozó vánkosokat töltsenek meg vele” – írja, és utalok itt egy másik, a kiállításon látható fényképre. Az író hiányolja a szilvát felvásárló házalókat, akik a kóser sligovicát, a világ legjobb pálinkáját főzték. Hol vannak a zsidó kocsmárosok, a zsidó földbirtokosok? – kérdi Charles Fenyvesi a 90-es évek elején.

A 19. század közepének zsidó és nem zsidó együttélésének jellemzésére szeretném felidézni még Moskowitz Mór zsidó homeopata orvos történetét. A homeopata vagy hasonszenvi orvosok körében zsidó és nem zsidó orvosok egyetértésben, egyenrangúként tevékenykedtek. A Hasonszenvi Lapok 1867. évi számában büszkén adták hírül, hogy „Moskowitz Mór doktor nemesi címet és ‘Zempléni’ előnevet kapott az uralkodótól. Ezen kitüntetés értékét még növeli azon körülmény, hogy (…) tudtunkkal az első izraelita, ki nemesi rangra emeltetik” – írták az újságban.

A képeket nézve békés, letűnt világ elevenedik meg előttünk. Ám száz, százötven év alatt körülöttünk minden megváltozott. A századelő zsidó társadalmának bizonyos képviselői már nem is tudnának kilépni a fényképek világából, az általuk végzett tevékenységek már régóta nincsenek. Az akkor és a most között álló súlyos történelmünk, sajnos, sokszor nehézzé teszi ennek a barátságos világnak közvetlen folytatását. Nekünk, a fényképeken látható zsidók és nem zsidók gyerekeinek és unokáinak újra kell teremtenünk termékeny kapcsolatainkat, együttműködésünket a családi, a szakmai és a közösségi életben egyaránt. Kívánom, hogy a kiállítás képeit látva ehhez tudjunk késztetést, erőt és okosságot meríteni!

Dr. Réthelyi Miklós

Nyitókép. Második kép. Harmadik kép. Negyedik kép.

Kapcsolódó cikkeinkből:

Johanna és Emilie – Az első zsidó-keresztény női egyesület

“Jézus-hívő zsidó vagyok” – Tar Kata a Zsidók Jézusért Közösségről