Talita

Első szerelem – A nagy Ő

Nagy örömmel adjuk közre az első szerelem témakörben beérkezett pályamunkát! Hetente fogunk közölni egy-egy írást. Örülnénk neki, ha olvasóink is értékelnék a munkákat, akár hozzászólásokban, akár emailben!

Melyik hatodikos lány ne találna magának egy szemrevaló, nagy, erős, bátor és nem utolsó sorban tökéletes nyolcadikos srácot? Nem lógtam ki a sorból én sem.

Ő volt az őrsvezető, a legaktívabb ministráns, és a legnépszerűbb fiú. Csak én pontosan öt lányról tudtam, hogy szerelmesek belé. Igazi, összetartó lánycsapattá tett minket a közös álom. Mind azt hittük, hogy papnak készül. Sose foglalkozott egyikünkkel sem. Eltelt a tanév, majd a nyár, sok végignyafogott délutánnal, és tanakodással, hogy akad-e köztünk olyan, aki megütheti a mércét.

Számomra ősztől új élet kezdődött, kollégium, szigorú rend, fegyelem, kicsit másra is terelődött a figyelmem, de egészen kizárni sose tudtam a fejemből. Ő ekkor már Pannonhalmán a Bencés Gimnázium padjait koptatta. Semmit nem hallottam felőle, egészen májusig. Ekkor egyik délután anyukám azzal a hírrel látogatott meg, hogy a két család együtt megy nyaralni. Összejött egy kisebb baráti társaság, és megyünk a Zemplénbe. Ő is ott lesz. Jobban féltem, mint örültem, de a tudat, hogy látom, már jólesett. Ezt fokozta az a tény, hogy miránk várt a két rangidős gyerek szerepe, ami elkerülhetetlenül közös felelősséget rótt ránk. Izgatottan vártam az indulást.

Hosszú vonatozás után még egy rövidebb autóút vitt a kis házig, amely egy hétig az otthonunk lett.

A sors iróniája, hogy az ő apukájának a kocsijában jutott nekem hely. A csomagtartóban…Nem egy ideális belépő lehetőség. Lányos zavaromban még a fejemet is rendesen bevertem kiszálláskor, amit természetesen már végignézett. Azt hittem elsüllyedek. Ezt követte a helyek elfoglalása a szobában. Nem állíthatom, hogy nem kevertem nagyon tudatosan a kártyákat annak érdekében, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá. Ennek eredményeképp az ajtó mögötti emeletes ágyon ő alul, én pedig fölül kaptunk helyet – szülői utasításra. Ez a helyzet már kezdett optimistává tenni.

Ahogy a tanév végén is gondoltam, a kisgyerekek ránk lettek bízva. Vagy ha éppen nem, akkor is ránk akaszkodtak. Sok időt töltöttünk együtt. Ilyenkor szó esett az iskoláinkról, az olvasmányainkról, a cserkészkedésről. Egyre inkább önmagam voltam mellette, és nem feszengtem folyamatosan. Esténként az ő ágya volt a bunkere az egész gyerekseregnek. Itt énekeltünk, hancúroztunk, fárasztottuk a kicsiket, a szülők nagy örömére. Egyik ilyen estén történt, hogy a gyerekkupac alatt egymáshoz ért a kezünk…Meg sem mertem mozdítani, nehogy változzon ez a helyzet. Aztán amikor a gyerekek elfogytak körülöttünk, valahogy akkor is megmaradt ez a mondhatni megfagyott érintés, amely egyszerre volt ismeretlen, bizsergető és rémisztő. Nem tudtam, hogy részéről mennyire volt tudatos. Egy éjszaka telt hánykolódással, forogtak bennem a gondolatok, körülöttem a világ.

Másnap megmásztuk a füzéri várat. Felfelé minden simán ment, egy – egy lopott tekintet a köztünk ugráló gyerekek feje fölött. Odafenn azonban megtörtént a sors fordítására szolgáló probléma. Engem, amilyen szerencsés vagyok, megcsípett egy darázs, vagy méhecske, nem is fontos. Az arcomon. A nem túl elegáns pánikom után felismertem, hogy ez a kis baleset szolgáltatja a legjobb ürügyet arra, hogy kettesben térjünk vissza a táborhelyre. Lelkesen ajánlkozott a hős lovag szerepére, aki tuti hazatalál, és vigyáz is rám, csak hagynom kell, hogy megmentsen. Lefelé menet – kizárólag a gyors hazajutás érdekében – a legmeredekebb ösvényeken haladtunk, ahol egy igazi úriember lesegíti a hölgyet, és ha már annyi helyen kell segíteni, oly felesleges elengedni egymás kezét… Így történt, hogy kéz a kézben érkeztünk meg a faluba. Egészen addig lubickoltunk ebben az újdonságban, amíg az öccse és az én húgom nem jöttek szembe az egyik kanyarban. Azóta sem tudjuk, hogy időben engedtük-e el egymás kezét, vagy nem, de így, évek távlatából ez már annyira mindegy. Ami azonban kiderült, hogy tesóink igen hasonló helyzetben voltak a kanyar előtt, mint mi.

Aznap este a szokottnál többet beszélgettünk, és a takarodó után még egy kellemes meglepetés várt rám. Az első éjszakától fogtam az ágyam rácsát magam alatt. Biztonságérzetet adott. Neki viszont lehetőséget arra, hogy simogassa a kezemet, így éjjel sokáig simogattuk egymás kezét. Ekkor már pontosan tudtam: egyet akarunk. A nyaralásnak vége lett, a kapcsolat természetesen folytatódott. A nyár folyamán megtudtam, hogy ő bizony alig akart Füzérre menni, mert túlságosan örült annak, hogy én is ott leszek, és egy kapcsolat nem szerepelt a tervei között. Volt némi ráció a hozzáállásában. Egy mesebeli, lila ködben telő nyár után hamar eljött az ősz, mikor ketten két helyen folytattuk a tanulmányainkat. Levelezés, sóvárgás, álomvilágban élés következett, hónapokon át.

Hat évig tartott a kapcsolat, túlélte a kollégiumi éveket, a gimnáziumot, az egyetemi beiratkozást. Egyvalamit azonban nem. Minden hosszú távú terv, és jövőtervezés ellenére eljött egy pont, amikor végleg kiléptem a kapcsolatból. Voltak előtte is kisebb-nagyobb szünetek, szakítások, újrakezdések, de amikor megismertem jelenlegi férjemet, tudtam, hogy most vagy soha. A sok év alatt akkor először fordul elő, hogy én mondtam: vége, és ez minden emlék, kötődés, és fájdalom ellenére tényleg a végét jelentette életem egyik meghatározó szakaszának. Hálás vagyok azokért az élményekért, amelyeket együtt éltünk át. Mindig fontos helyen marad a szívemben, de más helyen, mint amit sok évig készítettem a számára.

Szildamédia