Talita

Első szerelem – Óvodától kamaszkorig

Nagy örömmel adjuk közre az első szerelem témakörben beérkezett pályamunkát! Hetente közlünk egy-egy írást. Örülnénk neki, ha olvasóink is értékelnék a munkákat, akár hozzászólásokban, akár e-mailben!

Tizennégy éves vagyok. Katolikus óvodába jártam, a „Margaréta” nevű csoportba. Itt ismerkedtem meg első szerelmemmel, Krisztiánnal. Ő volt a leghelyesebb fiú, szép barna szemével és barna hajával. Mindenki az ő párja akart lenni a sorban, amikor játszani mentünk a közeli plébánia kertjébe. Természetesen én is. Egyszer végre sikerült „időpontot” adnia néhány nappal előbbre, amikor kézen fogva tehettük meg azt a pár percnyi utat, ami négy-öt évesen még komoly sétának tűnt. Az óvó nénik felsorakoztattak bennünket, és ezt mondták: „A párok ügyeljenek egymásra! Rendben? Peti vigyáz Leóra, Leó vigyáz Petire. Krisztián vigyáz Zsuzsira, Zsuzsi vigyáz Krisztiánra.” Ez a mondat nagyon megmaradt bennem.
A kertben lehetett hintázni, bújócskázni az aranyesők alatt, homokozni, és néha még fürödni is. Kedveltük a fiú-lány játékot, ami nem volt más, mint hogy a fiúk elkapták a lányokat, a lányok a fiúkat. Krisztián mindig engem kergetett és kapott el, én pedig őt próbáltam utolérni.
Egy napon néhány fiú – többek között a szerelmem is – rendezett egy futóversenyt. Én azonnal beneveztem, jól emlékszem, azzal az érzéssel, hogy megmutassam neki, milyen ügyes vagyok. Ami azt illeti, meg is mutattam: első lettem, de sajnos balesetet ért a futás alatt. A pálya végén, a célban padok voltak. Nekem sikerült az egyiket megcéloznom, éppen belefutottam, bevertem a számat, és vérzett. A sebesülés helyét még most, tíz év után is érzem. Krisztián nem győzött mentegetőzni, hogy ne haragudjak, ő nem tehet róla, nem is akarta megszervezni ezt a játékot. Én a hintában ülve csak bólogatni tudtam, beszélni nem igazán. Persze csöppet sem haragudtam, hiszen nem is tudtam volna rá neheztelni.
Az óvodában minden délután aludniuk kellett azoknak, akikért a szüleik csak később tudtak jönni. Ez velem is így volt. Nagy örömömre Krisztián is az óvodában aludt. Az óvó nénik behozták a terembe, és szépen egymás mellé tették az összecsukható, fémvázas kiságyakat. Pontosan emlékszem ezekre a fekvőhelyekre, amelyek nyugágyakra hasonlítottak. Csak a mi kisgyereksúlyunkat bírták el. A párnánk és a takarónk világoskék volt. Éppen kényelmesen elhelyezkedtem, amikor boldogan vettem észre, hogy Krisztián két ággyal odébb fekszik, közel hozzám, és nem a szoba végében, mint általában. Amikor ő is észrevett engem, egymásra mosolyogtunk. Lámpaoltás után azzal szórakoztattuk egymást, hogy hol a köztünk alvó ágya alatt, hol pedig fölötte néztünk egymásra, bujkálva a másik tekintete elől. Ám ez a kis játék – bosszúságomra – elég rövid ideig tartott, mert az óvó nénik ránk szóltak, hogy aludjunk. Az alvás nekem amúgy is nehezen ment.
Az óvoda udvarán nagyon szerettünk játszani, bár féltünk egy kicsit a szomszédban lakó morcos öreg bácsitól. A fiúk mindig csak fociztak. Ezt én untam, mivel Krisztián is állandóan köztük volt, és természetesen ő volt a legügyesebb. Ezért inkább leültem a fűbe, és őt figyeltem. Ilyenkor általában letéptem egy pásztortáskát, aminek a szívecske alakú leveleit tépdesve „szeret–nem szeret”-et játszottam, Krisztiánra gondolva.
Egyszer azután történt velünk egy felejthetetlen dolog.
Ebéd után felmentünk a csoportszoba galériájára, ahol könyveket lehetett nézegetni. Állt ott egy kis, piros asztalka is. Krisztiánnal együtt kiválasztottunk pár könyvet, azután bebújtunk az asztal alá. Elkezdtünk lapozgatni, beszélgetni. Krisztián az asztal külső oldalán lehúzta a terítőt, úgy, hogy ne lehessen belátni hozzánk. Ekkor valami olyan történt, amire máig csak ködösen emlékszem. Csókolóztunk. Nem tudom, mennyire volt igazi csók ez, de az óvó néniknél beárultak minket a társaink: „Ketten együtt elbújtak egy asztal alá, még a terítőt is lehúzták!” Ettől kezdve elkönyveltek minket „kis szerelmespárnak”. Otthon elmeséltem ezt a nagy élményt, és nem értettem, hogy Anyu miért nem osztozik az örömömben, miért ráncolja a szemöldökét, a testvéreim pedig miért néznek rám furcsán.
Úgy tűnt, az óvó nénik nem ítéltek el, hanem támogattak minket. Óvodai ballagásunkra előadott a csoportunk egy műsort, „Az aranyszőrű bárány” című mesét. Krisztiánt rögtön kiválasztották juhásznak. Ettől kezdve én csak a királylány szerepére vágyakoztam, akinek a végén elnyeri a kezét. A szerepek kiosztásánál már csak kettő maradt: a mesélő és a királylány. Hála az óvónőknek, én kaptam meg az áhított szerepet, ami nagyon boldoggá tett. A színdarab végén együtt táncoltunk királyként és királynéként.

Innentől az útjaink egy kicsit különváltak. Ugyanabba az iskolába mentünk, de ő a „b” osztályba került, én pedig az „a”-ba. A két osztály külön épületben tanult negyedikig. A háromnapos év végi kirándulásokon viszont együtt vettünk részt. Az egyiken azt újságolta az osztálytársam, hogy Krisztián épp most meséli a fiúknak, hogy oviban belém volt zúgva. Én ezt a kifejezést akkor hallottam először, és nagyon tetszett. Csodálkoztam: nem felejtett még el? Ovis történetünket az egész évfolyam megtudta, és még most is számon tartják. Ma már egy épületbe járunk suliba, most utoljára, mivel már nyolcadikosok vagyunk. Matek óráink közösek, és minden szünetben látom őt. Már nem beszélgetünk, nincs semmi kapcsolat közöttünk.
Néhány hete mondta az egyik lány, Krisztián nemrég elmesélte neki is, hogy mi csókolóztunk ovis korunkban. Én tíz év után így bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg megtörtént, mivel a saját emlékezetemből sosem tudtam pontosan felidézni. Ezek után már értem, miért nem tudok teljesen közömbösen viselkedni vele: nem csak az első szerelmem volt, hanem az első „csókom” is!

Gedai Zsuzsi