Embermentők 1. – Az angyal közelében
A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja január 27. Ilyenkor különösen fájdalmasan pereg a múlt filmje. Nem lehet érzelmek, fájdalom és harag nélkül nézni. Most mégis forduljunk azok felé, akik elég bátrak, elhivatottak voltak ahhoz, hogy az üldözötteknek segítsenek. Ilyen volt Sztehlo Gábor.
Sztehlo Gábor (1909-1962) evangélikus lelkész 1944 őszétől Budapest ostromának végéig, 1945. február közepéig 1600 gyermek és 400 felnőtt életét mentette meg. Túlnyomó többségben zsidókét.
1944 tavaszán, a német megszállás (március 19.) után hívatta magához Raffay Sándor püspök, hogy megbízza a Jó Pásztor nevű egyesület munkájának irányításával, amely a svájci Vöröskereszt támogatásával működött. A reformátusokkal közösen létrehozott egyesület hivatalosan csak a kikeresztelkedett zsidók, elsősorban gyerekek mentését tűzte ki céljául.
Sztehlo elvállalta a munkát, és néhány hét alatt 32 otthont nyitottak meg, amelyekben gondozónők és egyéb kisegítők fogadták a menekült gyerekeket. A házak a Vöröskereszt védelme alatt álltak. A munkába többen bekapcsolódtak, köztük Koren Emil, Keken András, szintén evangélikus lelkészek. Sztehlót mindvégig támogatta felesége is. Négyéves kisfiuk és kétéves kislányuk a pártfogolt gyerekek között élték meg Budapest ostromát.
A történelmi keresztény egyházak magatartása a holokauszt idején igen összetett volt. Serédi Jusztinián esztergomi érsek, a Magyar Katolikus Egyház feje többször is közbenjárt a keresztény vallású, de izraelita társaikkal azonos sorsú zsidók érdekében. De a zsidóüldözés elleni nyílt fellépésre nem volt hajlandó. Június végén pásztorlevélben emelt szót a deportálások ellen, de ennek a templomokban való felolvasását végül leállíttatta. Sem Ravasz László református, sem Raffay Sándor evangélikus püspök nem lépett fel nyíltan és elég határozottan ebben a kérdésben. A nyilas hatalomátvétel után (1944. október 15.) viszont az egyházi embermentés komoly méreteket öltött. A katolikus kolostorok és rendházak lakói, egyes protestáns szervezetek tagjai, illetve más egyházi személyek rendkívüli bártorsággal és találékonysággal keltek az üldözöttek védelmére.
Az otthonokba a szülők, barátok, ismerősök hozták a gyerekeket. Sztehlo és munkatársai senkitől nem kértek keresztlevelet, senkitől nem kérdeztek semmit. Csak arra törekedtek, hogy segítsenek. Eközben folyamatosan hamisították az iratokat védenceiknek az esetleges nyilas razziákra gondolva. A gyerekek leginkább mint hadiárvák szerepeltek a hivatalos iratokban.
A Vöröskereszt jóvoltából élelemmel el voltak látva, egészen januárig nem szűkölködtek. De egyre nehezebbé, majd drámaivá vált a helyzet a front közeledtével. Volt olyan ház, amely frontvonalba került, pl. a II. kerületi Bogár utcai otthon. Ezekből a gyerekeket éjszaka a szétlőtt városban, a harcok közepette, halottak, lótetemek, bombatölcsérek között kellett átmenekíteni egy biztonságosabb helyre. Paradox módon nem egyszer német katonák segítségével vitték át a gyerekeket egy másik otthonukba.
„A fiúk megérkezése után átmentem a német frontszakasz parancsnokához, és megköszöntem segítségét. Kedvesen fogadott, és azzal hárította el a köszönetet, hogy hiszen ez természetes. Egyikünk sem beszélt arról, hogy kik ezek a gyerekek, de rögtön úgy éreztem (és később egyszer ő is elárulta), hogy nagyon jól tudja, kikről van szó, és mi milyen munkát végzünk. Fáradt, fásult embernek látszott, aki bizonyára tisztában van a harc kilátástalanságával. Mélyen megsajnáltam, arra gondoltam, hogy ez az ember mást érdemelne, semhogy itt pusztuljon el, ebben az értelmetlen harcban…” (Sztehlo Gábor: Isten kezében. Budapest, 1994. 141. o.)
Sztehlo a vakmerőségig bátor volt. Ha kellett, a frontvonalban, ágyútűzben maga ment élelemért egy sofőrrel a Várba, ahol a sziklakórházban a Vöröskereszt raktára volt. Máskor egy fiatal férfinak segített felesége holttestét elszállítani, hogy eltemessék. Folyamatosan temetett: németeket, szovjeteket, magyarokat. Eközben, ha csak tehette, a pincébe szorult gyerekekkel foglalkozott, játszottak, népdalokat énekeltek, beszélgettek. Ezek alatt az eszmecserék alatt rajzolódott ki egy gyermekotthon terve, amely később meg is valósult: a „Gaudiopolis” vagyis „Örömváros”.
Miközben Sztehlo meg volt róla győződve, hogy Isten mindig, minden egyes pillanatban mellette van, nem hagyja el, hitét soha nem próbálta ráerőltetni senkire. A gyerekek, főként a nagyobbak különösen tisztelték.
“A lényeg az volt, valahogy úgy éreztük sokszor, hogy az a fontos, hogy amit Sztehlo akar, az mindenképpen meglegyen. Az volt a leglényegesebb. (…)
Minden a nagytiszteletű úr körül forgott, ami nem azt jelenti, hogy parancsolt volna, de mi mindig azt figyeltük, hogy szerinte mit kell csinálni. Abszolúte megbíztunk benne, hogy ő majd elrendezi, hogy megmondja.” (Interjú Rác Andrással)
Sztehlo Gábor számára a gyermekek, felnőttek személyválogatás nélküli mentése szolgálat volt, amit nem akart, de nem is tudott volna visszautasítani. Hitének mélysége és hatóereje szinte felmérhetetlen. Tette mindezt derűvel, nyitott lélekkel. Visszaemlékezéseiben ő maga is kitér arra, hogyan is tudta mindezt elvégezni: „A karácsony nem egy érzelmes családi ünnep, hanem Isten szeretetének megjelenése a világban… Nem tudom, hogy a gyerekek látták-e, hogy Isten a szabadulásban számukra is valóban szabadulást készít, de akár látták, akár nem látták, Isten cselekedett, akkor, karácsonykor is, és az Ő munkájának mindig van gyümölcse. (…) Számomra sohasem volt olyan egzisztenciálisan valóságos karácsonyi, angyali üdvözlet, mint éppen akkor: ’Ne féljetek, íme hirdetek néktek nagy örömet!’”
Sztehlo Gábor 1972-ben megkapta az izraeli Yad Vasem Intézettől a Világ Igaza címet.
Kóczián Mária
(Folytatjuk.)
Sztehlo Gábor életrajza:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Sztehlo_G%C3%A1bor
Tweet