Eperjes Károly a szerelemről és az otthonra találásról
Az igazi szerelmi beteljesedés földi mércével szinte felfoghatatlan: mintha a mennyország egy szeletét megkapná az ember. Hogy minél jobban vágyjunk erre a földöntúli örömre, nem lehet gépiessé tenni, csak szexualitássá lefokozni a szerelmet, hanem az örök élet kell hogy legyen a végcélja.
K.L.: – ,,A szerelem mélyén a halál leigázásának metafizikai sóvárgása él.(…) A szerelmet úgy élhetjük teljes mivoltában, ha átadjuk magunkat a földiben az éginek, a test kívánásában a testetlenség misztériumát érezzük, mert a szerelemnek ezáltal van örök valósága.” Ezeket a szép és meglepő sorokat olvashatjuk a szerelemről Török Endre „Ki a szabad?” című könyvében.
E. K.: – Amit Török professzor úr írt, az tökéletes. Tulajdonképpen így tudunk otthon lenni a világban, a „való világ” -ban. Az égi és a földi életet össze kell egyeztetni, valamiképpen együtt kell a kettőt élni. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy az isteni erkölcsöt és a klasszikus földi bölcseletet egyeztetnünk kell egymással. Ez mindenre vonatkozik, a szerelemre is. A szerelem minden ember számára adott „feladat”, kivéve a szerzetest, vagy aki egy adott pályán a magányt választja mint személyes életének egy Istenhez emeltebb formáját.
Az igazi szerelmi beteljesedés földi mércével szinte felfoghatatlan: mintha a mennyország egy szeletét megkapná az ember. Hogy minél jobban vágyjunk erre a földöntúli örömre, nem lehet gépiessé tenni, csak szexualitássá lefokozni a szerelmet, hanem az örök élet kell hogy legyen a végcélja. Ennek a jegyében kell tennünk mindent a szerelemben. Ha vándorlásunk végső célja az örök élet, az Istennel való egyesülés, az már zarándoklat, és akkor otthon vagyunk, bármerre zarándokolunk. De ha kikapcsoljuk magunkból a zarándok-létet, elhanyagoljuk az Istentől kapott erkölcsi feladatokat, akkor csak lődörgünk. Nem vagyunk otthon, még ha szép vagy gazdag is a lakásunk, mert megszűnt benne a lelki harmónia.
Isten adja a kegyelmet, és nekem az a dolgom, hogy válaszoljak rá.
Persze nem egyszerű kérdés ez a mai világban, mert az ember gyakran magányos. Még családban is vagy más közösségben, szakmában. Vándorútjukon nem sokan akarják vagy merik felvállalni a zarándoklatot, helyette mindenféle szellemi őrületben keresik az útjukat, és nem találják magukban az isteni összhangot. Ezért van káosz. A káosz urai nagyon pontosan adagolják már kisgyerekkortól azokat a sületlenségeket filmekben, könyvekben, amik nem azt sugallják, hogy ha gondod, nehézséged van, vedd fel a keresztedet, és kövesd a Megváltót, az Istenembert, vagyis igazulj meg, légy szent! Ezzel szemben a kifordult értékrend képviselői azt ajánlják, hogy varázsolj, és légy sikeres! Azt sugallják, hogy az ember végcélja a siker. Pedig ez nem igaz: az ember végcélja a szentté válás. Aki a szentté válás folyamatát elhanyagolja magában, az otthontalan lesz, még akkor is, ha gazdag földi javakban. Akkor lesz szabad igazán, ha az isteni erkölccsel bölcsen él.
Nem lehet otthon az ember a létezésben mindaddig, amíg nem fogadja el a Léteztetőt. Otthontalan marad a teremtett világban, ha nem fogadja el a Teremtőt. Ha elfogadja a maga küszködéseivel, örömeivel, fájdalmaival, otthon lesz, bárhol van.
Részlet Kölnei Lívia: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” Beszélgetés Eperjes Károllyal (Bp. Kairosz, 2004.) c. könyvéből.
Tweet