Talita

Építészinterjúk 4.: Hogyan alakul a megismerés a gyermekkorban? – Kökény-Kovács Ildikó építész-pedagógus

A tapasztaló alany, a tapasztalás folyamata és a tapasztalás tárgya csak együtt van, és ez a három csak az egészből nyer értelmet és ’formát’. Ez a teljes testi-lelki-szellemi jelenlétet feltételező, élő, megismerő figyelmen nyugvó folyamat egyben alkotó tudatfunkció is.

A Gyakorlati utópiák építész konferencia második napjának első előadója, Kökény-Kovács Ildikó volt. Ő volt az, aki bemutatta, hogyan lehet már gyermekkorban felkelteni az érdeklődést az építészet iránt. Már a konferencián felismertem, hogy lesznek majd vele közös dolgaim, úgy az oktatásban, mint az alkotásban. (Míg magam a mozgásukban akadályozott emberekből próbálok az OORI Krehab Klubjában, hetente egyszer alkotó művészeti elfoglaltsággal kihozni a legtöbbet, addig Ildikó a XV. kerületi Hubai Jenő Alapfokú Művészeti Intézményben – a Tehetség pont keretein belül – ’ÉPítő’ játékok címmel vezet foglalkozásokat gyerekeknek, óvodáskortól egészen középiskoláskorig.)

A fenti gondolat része Kökény-Kovács Ildikó ars poeticájának is, akinek példaképe Kokas Klára zenepedagógus, akinél megértette, művészetet tanítani nem lehet, a tanítás maga, kell hogy intuitív figyelmen nyugvó művészet legyen, aminek segítségével szabad lelkű, alkotó emberré növekedhet a tanítvány.

Antalffy Yvette (A.Y.): Építész-pedagógus vagy, nem egy hétköznapi szakmapárosítás. Hogyan lettél építész-pedagógus?

Kökény-Kovács Ildikó (K-K.I.): Építészmérnökként végeztem, és tervezőként dolgozom, de amikor három gyermekem kicsi volt, óvodapedagógiát és szociálpedagógiát is tanultam.

A.Y.: Mióta működik, és kik hozták létre a XV. kerületi Művészeti Intézmény-beli ÉPítő játék projektet , ahol alapító tag vagy? Mi volt az indíttatás?

K-K.I.: Egész életünkben, naponta 24 órában kikerülhetetlenül körülvesz minket a természetes és az épített környezet, és soha nem független a tapasztaló alanytól, „benne vagyok”. Érteni kell, ismerni, olvasni kell tanulni, hogy otthon érezzük magunkat a világban és értően tudjunk szemlélni, és hozzáérni, alakítani, amikor kell. 2011-ben László Tamás építész, országgyűlési képviselő, Noll Tamás építész, kamarai elnök szorgalmazta, hogy az akkor már a XV. kerület Hubay Művészeti Intézményben évek óta népszerű Tehetségpont keretein belül környezetkultúra-építészet foglalkozás is legyen.

A.Y.: Kérlek, beszélj a foglalkozások elméleti hátteréről!

K-K.I.: A világra érkező ember kezdettől fogva figyel és tanul, vele született eredendő érdeklődéssel. Tiszta figyelmével mozgás közben tanulja anyanyelvét, minden érdekes, meg kell figyelni, forgatni, szagolni, kóstolni! És hamarosan a kifejezés is társul hozzá, énekli, mondja, táncolja, meséli, rajzolja, festi a megismert, vagy pontosabban a megismerés alatt lévő világot. Erre nem kell és nem is lehet felszólítani a csecsemőt, kisgyereket, ez fogantatásunkkor ajándékba kapott, velünk született, potenciálisan adott képesség, a világ világossága, értelme, emberi lényegünk fundamentuma. Ilyenkor még a lét teljességében él a földre érkező ember, eggyé válik a megismerés tárgyával, a jel és a jelentés egy. Ebből fokozatosan kikerül és kialakul egy szembenállás a megismerés tárgyával – der Gegenstand, mondja a tárgyra a német szó, jelezve ezt a szembenállást. Paradoxon, hogy fokozatosan, ahogy egyre többet ad a világ a kisgyermek számára, ez az említett teljesség egyre fogy, egyre veszít belőle, hiszen mit is lehetne a teljességhez hozzáadni?

Akkor elérkezik az idő – 7 éves kor körül – mikor kezdeni kell olvasni tanulni a világot. „Menny betűi, csillagok” – mondja Weöres Sándor – és máshol, egy levelében így töpreng: „hogyan lehet a gyermekpszichéből a művészet segítségével egy megalapozottabb, mélyebb lelki struktúrát alkotni. A gyereklélek spontaneitását és ragyogó tüzét kellene valahogy átmenteni a felnőttkorba”.

Tudati eredetű minden megnyilvánult létező.

„Nincs olyan látható vagy testi dolog, amely ne jelentene valamilyen testetlen vagy szellemi létezőt”.

Ám ma az otthonokból és az iskolákból is gyakorta szívszorítóan hiányzik a szellem realizálásáról való tudás, a természet, a jelenségek, az ember szellemtől való áthatottsága. E nélkül – mert ez az igazság alapja – a szépség és a harmónia lehetősége tűnik el, így nevelkedve már nem tudja az ember, mi is hiányzik, mi a baj, miért olyan idegen és sérült a világ, melyben él.

Hiszen a környezetünk sérültsége nem gyógyítható pusztán társadalmi formák megváltoztatásával, technológiák megváltoztatásával, környezetbarát anyagok felhasználásával,szelektív hulladékgyűjtéssel, noha ezek fontosak, de a világ bensőséges szellemi egységének tapasztalása nélkül nem elég. Nem ismerhető fel a tudati eredet a modern tudományok végletekig elaprózó rendszerezésével, megnevezéseivel sem.

A megismerés akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik. A természet szakrális mélységében való szemlélése az emberi lényeggel együtt, alakítja ki a felelősségteljes, védő szemléletet.

A megismerés az emberi lényegből indul ki, a szellemből, a pedagógiának onnan kell indítania.

„Mert a szépséget, mit minden kor keresett, aki érzékelte, magából szabadította fel azt” – figyelmeztet Goethe, a természet szépségét, a formák szépségét keresni önnön emberi lényegünkből kiindulva tudjuk.

Lehet-e mélyebb indíttatása a környezetkultúra nevelésének?

(Az ÉPítő játékok című kiadvány ajánlója)

A.Y.: A másfél-két órás foglalkozások hogyan épülnek fel, mondjuk egy kicsi óvodásnál, illetve a nagyobbaknál?

K-K.I.: A módszer lényegi vonása, hogy nem kész tényeket közvetítünk, (amit haszontalan munkafüzetekbe a pontozott részekre bevésünk), hanem az adott helyzethez a megfelelő hozzáállást keressük. Mert az élet során minden helyzet más és más, mások az emberek, akikkel együtt vagyunk, dolgozunk, mások az anyagok, a körülmények, a lehetőségek és mi is állandóan változunk. Mindig az adott pillanatban kell döntenünk, hogy mi a legjobb, leghelyesebb cselekedet. Egy tiszta figyelmen alapuló morális intuíciót kell fejlesztenünk ehhez. Ehhez az kell, hogy a nevelő fejlessze, képezze magát, lelki gyakorlatokkal is – és ez a belső munka, ami hat. Amit lát a tanítvány, az a jéghegy látható 1/10 része, azt utánozza a felszínen, de amit „vesz”, ami mélységében építi, az a láthatatlan 9/10 rész, ami lélektől lélekig hat. A kisebbeknél 10-12 éves korig, képekben gazdag mesékbe, jó ritmusú versekbe ágyazottan játszunk – ebből kell fokozatosan az elvontabb magyarázatok és a geometria felé haladnunk. Indításként, ihletforrásként ihletetten született verset hozunk a nagyobbaknál is. Érzékelős-játékokkal segítjük a technikától és a túlságosan kész képektől elnyomott érzékeket. Majd rajzolunk, építünk, nagyobbakkal szerkesztünk is, modellezünk különféle anyagokból.

A.Y.: Igazi művészetre való nevelés folyik ezeken az alkalmakon, ahol a megismerés folyamata zajlik. Milyen fogalmak mentén folyik ez a megismerés? Az építészet mellett még társművészeteket és -tudományokat is behívsz a megismerési folyamatokba. Hogyan történik mindez? Honnan hová juttok el korcsoportonként?

K-K.I.: A két korosztályt (~5-11 és ~11-16 évesek) megszólító foglalkozások interdiszciplináris képességfejlesztés keretében a természetes és épített környezet szemléletének alakítására irányulnak, a megismerés-kifejezés dinamikájának egyensúlyát létrehozva komplex művészeti kifejezési eszközökkel. Ahogy a belégzés és kilégzés is dinamikus egyensúlyban van, a megismerés és kifejezés is így működik. Az iskolákban a rengeteg megtanulni való mellett a kifejezés elnyomott, azon még külön dolgozni kell, hogy „felszabadítsuk”. Az is hangsúlyos, hogy egymásra figyeljünk, és a – gyakori – közös munkánál együtt, egymást meghallgatva beszéljük meg, hogy lehet megoldani a feladatainkat.

A.Y.: Képzelet és forma. A legemlékezetesebb megismerő foglalkozásaidból felidéznél egy-kettőt?

K-K.I.: Mindenkit szeretettel várunk 1-100 éves korig a foglalkozásokra, ahol mindenki résztvevő, nem néző, mert nehéz és töredékes ezeket itt röviden bemutatni. Egyről mesélek egy kicsit: A pantomim-ház: kijelölünk a teremben – vagy ha jó idő van a szabadban – egy teret, ahol együtt építünk fel egy házat. Mondjuk egy erdei tisztáson egy pihenő házat. Pantomimes mozdulatokkal, jelezzük, hol vannak a falak, a bejárat, az ablakok. És mindenki épít hozzá – egyesével, a többek figyelnek. Bármit építhet hozzá, de pl. az ajtón kell közlekedni, ahol már áll valami, oda nem építhet stb., erre figyelmeztetjük is az építőmestert. A később érkezőknek valaki elmeséli mozdulatokkal kísérve, hogy mi épült eddig. Figyelni kell, és megtartani a képzeleti képet. Jó tornagyakorlat a túl sok kész kép által ellustult képzelőerőnek. Lépcső is készül néha, galéria, vagy emeleti szint – fellépegetünk, és már fent építünk, majd lejövünk a képzeletbeli lépcsőn. Végül lerajzoljuk házunkat, itt lehet hozzá tervezni is újabb részleteket – szárnyal a képzeletük ilyenkor.

Ars Poetica

Építészmérnökként diplomáztam, és amikor három gyermekem kicsi volt, óvodapedagógiát és szociálpedagógiát tanultam. De hogy „ki vagyok én?” – abban tanulmányaim felett mindenkor meghatározóbb: mire irányul a figyelmem?

A megismerés erőivel mit szeretnék tenni?

Tízéves voltam, mikor karácsonyi ajándékként kaptam szüleimtől Szcepan Jeleński Pitagorasz nyomában című könyvét, melynek matematikai és természeti fejtegetésein eltűnődtem. Ébresztő hatású volt, ahogy a szabályos geometriai idomokat és testeket képzeletemben láttam, az aranymetszés arányait kerestem a természetben. Nem tudtam megérteni, miért nem találom élményeim visszhangját máshol, az iskolákban, vagy olvasmányaimban. Láttam az embereken, Rembrandt festményein, grafikáin, ahogy a mindenség fénye belső fényként átragyog az arcokon, József Attila, Weöres Sándor, Rainer Maria Rilke versein keresztül éreztem, közelebb kerültem az igazsághoz, majd Arany János soraiból megértettem:

„Isten, világ, ember: a tiszta ész / Nyitját ezekhez vágya feltalálni: / De, ami pár évezred óta kész, / Belátta, hogy neki kell megcsinálni.”

Amint egy szoliter tölgyfa eredendő szépségét az adja, hogy nem akarták erővel nyírfává kényszeríteni, vagy más módon sérteni a magában rejlő természetét, csak segítették, ha szükség volt rá; ugyanígy az embert sem lehet erre a növekedésre „betanítani”, ezt az erőt nem kívülről húzzák rá az emberre, akinek önmagában nyugvó eredete, útja és célja van. A szabad, kreatív erőt jó segíteni másokban és magamban is. A jó nevelő, pap, tanító, mester, szerte a világon, minden korokban éreztette a másik emberrel:

„Te vagy a feladat!”

A segítési lehetőségeket, a metafizikai éberség felkeltését keresem intuitív jelenlétben, terveimben, rajzaimban, írásaimban, a pedagógiai feladatokban, bármely, az emberekkel, a természettel, a világgal való kapcsolatomban.

Budapest, 2017. február

Kökény-Kovács Ildikó

A.Y.: Van egy másik művészoldalad is. Voltak már kiállításaid is. A tus és akvarell ’útirajzok’, amelyek szó szerint útközben készülnek? Mikor találtál rá erre a műfajra?

K-K.I.: Ahogy a szónokoknak beszélni kell, retorikát kell gyakorolni, az építésznek rajzolni kell. Vannak, akik fényképekről rajzolnak, szépeket, de valahogy ez nekem nem megy, élőben jó látni. Az utcákat, a tereket, házakat – noha talán évszázadokon át ott állnak, mégis elevenség hatja át, a fények játéka, a levegő páratartalma, érző lények népesítik be, hangok, illatok, szellők, mindez ott keletkezik a rajzzal együtt, a figyelmem is ott keletkezik, együtt vagyunk ilyenkor keletkezésében-eredetében.

Ezért közben szépül meg, kinyílik a látvány szépsége, mint egy virág, felnyíló létesülés. Az arra járók meg-megállnak, és sokszor hallottam már, csodálkozva: – Nahát, most látom, milyen szép, pedig erre járok évek óta! Akkor ők is a keletkezésben élik át a látványt, Isten gyermekeként részesülve a teremtésből, nem megszokásból, halottként érzékelik. Mert a szépség nem esztétikai kategória, hanem, akkor érezzük valamiről, hogy szép, ha figyelmünkkel valóságteremtőként veszünk részt a keletkezésében, nem elszenvedőként.

A kiállítások ihletett szövegekkel együtt születtek „Útirajzok”, „Költőien lakozik az ember” és „Határokról határtalanul” címmel. Az ÉPítő játékokat bemutató kiadványokat Kökény-Kovács Ildikó írta és illusztrálta, építészet-elméleti, pedagógiai írásaiért Ezüst Ácsceruza díjat kapott 2014-ben.

Antalffy Yvette

(A képeket Kökény-Kovács Ildikó bocsátotta rendelkezésünkre)

A teljes interjú  a TÉR-Y-TŐ blogon olvasható.

Korábbi, építészetről szóló cikkeink:

Műemlékek lapáton és a beimádkozott templom – Rainer Péter építész-belsőépítész

Gyakorlati utópiák – Mújdricza Péter építész, művészeti író

A Kárpát-medence magyar műemlékeinek megóvása – interjú Káldi Gyula építésszel

A Kultúrális  Örökség Napján: Medgyaszay István Városi Házaiban

Hully Gully vagy Holy Bible az Apor Vilmos téren ?