Talita

„Ezt mindenkinek át kellene élnie!” – A Láthatatlan Színház

Szemed bekötik – szíved kinyitják – lelked megtöltik. A Láthatatlan Színház egy sajátos lelki élmény, belső találkozás önmagunkkal. Hangok, illatok, érintések. A résztvevők az „utazók”, a színészek a „révészek”. Kérdéseimre Fekete Ágnes és Telek Andrea válaszolt.

– Mikor és hogyan találkoztatok először a Láthatatlan Színházzal?

– Fekete Ágnes: Én körülbelül 10 évvel ezelőtt találkoztam a színház egyik korábbi változatával egy református ifjúsági találkozón, ahol nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és kipróbáltam vándorként. Ezt követően egy-két év múlva találkoztam a mostani, Mézes Zsolt által vezetett színházzal, aminek azóta aktív tagja vagyok. Mondhatni a debreceni társulat születésétől kezdve jelen vagyok, hol kevesebb, hol több időt áldozva erre.

– Telek Andrea: 2006. december 13-án, a fényt hozó Luca napján vettem részt először előadáson. Ez nemcsak számomra emlékezetes, hanem a társulat számára is különleges alkalom volt, mivel ez volt a legelső előadásuk. Egy kedves ismerősöm hívott el azzal, hogy különleges színházi élményben lesz részem. A hagyományos színjátszással ellentétben itt a színdarabot illatokon, hangokon, érintéseken keresztül fogom megtapasztalni, látni azonban nem fogok semmit, mert a szemem be lesz kötve. Kíváncsi lettem, érdeklődve mentem el, és egy bohókás, szórakoztató előadásra számítottam… Ehhez képest megdöbbentően mély darabot éltem át, egy általam sosem tapasztalt megközelítésben. Amikor az előadás végén a csendteremben üldögéltem, előttem volt egy festmény Jézusról: a vízen jár, és a süllyedő Péter felé nyújtja a karját. Arra gondoltam, ez a szituáció tökéletesen rám illik, mert a darab során én is azt éreztem, Jézus hív engem ide, ebbe a társulatba…

– Kié volt a Láthatatlan Színház ötlete? Létezik ilyen máshol is a világon?

– T. A.: A módszer 1999-2000 körül jelent meg alternatív színházi műfajként, Láthatatlan Színház néven a Budapesti Evangélikus Egyetemi Lelkészségen. Kezdeti formájában Lénárt Viktor, az akkori egyetemi lelkész „találta fel”, aki pszichodrámával kapcsolatos tapasztalataiból merítette az ötletet. A Lelkészség nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a módszert és a Láthatatlan Színház nevet az alapismeretek elsajátítása nélkül ne használják mások, mivel a révészkedés nagy érzékenységet és odafigyelést igényel. Révésznek nevezzük a színház tagjait, és vándoroknak nevezzük a résztvevőket.

– Mi volt az a személyes élmény, ami meggyőzött benneteket, hogy ez jó és érdemes csinálni?

– F. Á.: Nem tudnék egy konkrét élményt megemlíteni, mert több dolog járult hozzá, hogy már 10 éve benne vagyok a csapatban. Nagyon tetszett, hogy egy olyan hasznos és szép dologban vehetek részt, ami egyedülálló nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Ezt nem lehet elmagyarázni, és talán nem is kell, mert mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Ha hívok valakit előadásra, elég, ha tudja, hogy megbízhat abban, hogy jó helyre hívom, és ha nyitott az újdonságra, el is fog jönni. Jó érzés számomra, hogy sok embert sikerült pont olyan életszakaszában megtalálni egy-egy előadással, amikor éppen ilyen jellegű élményre volt szüksége, ezért sokan az egykori vándorok közül tagként maradtak velünk. Nagyon tetszett az is, hogy határon túl élő magyaroknak is tudtunk előadásokat tartani, ami minket is mindig feltöltött. Összességében tehát azt mondhatom, hogy tetszik, hogy a színház nyitottá tesz, és még mindig sok újdonságot tartogat.

– Mi a „révész” szerepe a színházban? Milyen képességekre van szüksége annak, aki révész?

– T. A.: A révész az utasokat viszi át az egyik partról a másikra. Vagyis egy kísérő, aki vigyáz az emberekre – vándorokra – az átkelés során. A Láthatatlan Színházban a révészek is ilyen segítők, akik kísérik a „nézőket” – azaz a vándorokat – az előadás alatt. A darabok több állomásból állnak, ezek között vezetjük át a vándorokat, illetve az egyes állomásoknál is ott vagyunk mellettük, és vigyázunk rájuk. Segítünk abban, hogy minél teljesebben át tudják élni az előadást. A révészek egyik legfontosabb tulajdonsága az alázat: annak tudatosítása, hogy csak eszközök vagyunk Isten üzenetének átadásában. Ez a legszebb része ennek a szolgálatnak: úgy segíteni másoknak, úgy terjeszteni Isten szeretetét, hogy a mi személyünk rejtve marad az előadás során. Valóban láthatatlan segítők vagyunk, akik nem a hírnévért, elismerésért játszunk a színházban.
A másik fontos tulajdonság az empátia és az emberek szeretete. Az előadások során a vándorok gyakran mélyen megérintődnek, sokféle érzelem kerülhet felszínre. Ezeket nagy tapintattal kell kezelni, felismerni, ha valakinek csendre, vigasztalásra vagy éppen bátorításra, az átélt élmények megosztására van szüksége. Emellett fontos a technikai képzés is, megtanulni, hogyan kell vezetni a vándorokat és jól ismerni az egyes állomások történéseit. Ez sok gyakorlást, odafigyelést és tapasztalatot igényel.

– Nincs tehát hagyományos értelemben vett „néző” és „színész”, hanem „vándor” és „révész”. Hogyan jellemeznétek azt a kapcsolatot, ami kettőjük között van?

– F. Á.: A révész és a vándor közötti kapcsolat megelőlegezett bizalmon alapul. Mi ennek próbálunk megfelelni. A vándorok vagy önálló érdeklődésből vagy valakinek a meghívására érkeznek, tehát eleve van egy bizalom a részükről, bár sokan nehezen tudják elképzelni, hogy bekötött szemmel hogyan is fognak boldogulni, ennek ellenére vállalják ezt a kalandot. Ha megszületik bennük az elhatározás, hogy 20-25 percre átadják nekünk az irányítást, akkor nekünk már nincs más dolgunk, mint minden szempontból vigyázni rájuk, és az általunk ismert módszerekkel lehetővé tenni, hogy a bennük rejlő belső erőforrásokat és nyugalmat megtalálják. Tehát úgy tudnám ezt jellemezni, mint egy rövid, támogató jellegű pszichoterápiás kapcsolatot, amiben az elhangzott szavak és alkalmazott módszerek minden vándor számára azonosak, mégis mindenkiből más belső élményeket hoznak elő.

– Voltatok már igazán „kemény terepen”, amikor sok lelki sérülést hordozó vagy nehezen megnyíló emberekkel kellett foglalkoznotok?

– F. Á.: Igen, amikor például a Ráckeresztúri Drogterápiás Központban tartottunk Láthatatlan Színházat. Egyértelműen pozitív hatást gyakoroltunk rájuk. Értékelték, hogy elfogadtuk őket, és ez ránk is nagyon jó hatást tett. Nem volt szükség különleges módszerre, a színház magáért beszélt. Az egyik legjobb előadás volt ez számomra.

– T. A.: Színházunk egyik fontos területe a terápia. Sérült, beteg, különböző nehézségekkel küzdő emberek számára is szeretnénk segítséget nyújtani. Ilyen alkalom volt az a látogatásunk, amit Ági is említett. Az előadás előtt voltak bennünk is, és bizonyára a drogfüggő fiatalokban is kérdőjelek, kíváncsiság és talán szorongás, félelem is. Bizonyos értelemben két világ találkozott össze, és mivel nem ismertük egymást, nem tudtuk, milyen hatással lesz rájuk az előadás. Szerencsére a színházban mi csak eszközök vagyunk, Isten az, aki véghezviszi a csodát. Ami akkor is megtörtént: ezek a fiatal fiúk, férfiak könnyes szemmel és hálatelt szívvel jöttek ki az előadásról. Azt mondták, nem gondolták volna, hogy drog nélkül is képesek ilyen „flash-t” átélni. Hogy ilyen szeretetet már nagyon régen nem tapasztaltak… Az egyik legnagyobb siker számomra, hogy az egyik fiú ajtaján még jóval később is – amikor visszatértünk hozzájuk újabb előadást tartani – ott volt a tábla: Láthatatlan Színház.

– Hogyan készültök fel arra, hogy egy előadás során meg tudjátok érinteni a „vándorok” testét és lelkét, és hogy ez ne öncélúan történjen, hanem Isten eszközei lehessetek?

– T. A.: Több részből áll és hosszú folyamat a felkészülésünk. Igazából már onnan kezdődik, hogy valaki jelentkezik a társulatunkba. A révészkedés alapfeltétele az emberek iránti érzékenység, empátia, segítőkészség, odafigyelés mások problémáira. Emellett ugyanolyan fontos az istenhit, az Istenbe vetett bizalom. A révészkedés egy gyönyörű módja annak, hogy Isten szeretetét másokkal megosszuk. Ezek a lelki tulajdonságok és motivációk képezik az alapját annak, hogy valaki jó révész lehessen.
A próbák során egyrészt a „technikai” elemeket gyakoroljuk: a kézfogást, a vándorok vezetését, ültetést, szembekötést, illetve természetesen az egyes állomásokat is alaposan begyakoroljuk. Ezeket egymáson próbáljuk ki, hogyan lehetne csiszolni, finomítani a mozgásokat, hogy még harmonikusabbá váljon az előadás.
Emellett foglalkozunk önismerettel, törekszünk arra, hogy a csapategység erősödjön. Játékkal, kirándulásokkal, közös imával, filmnézéssel, beszélgetéssel.
Szerencsére a műfaj nem alkalmas arra, hogy öncélúan próbáljunk „játszani”. Mivel a vándoroknak be van kötve a szeme, nem látnak minket, és így nem számít, hogy személy szerint kik vagyunk, hanem csak az, hogy mit tudunk közvetíteni, átadni Isten üzenetéből.

– F. Á.: Sok függ attól, hogy milyen lelkiállapotban érkezünk a helyszínre, hiszen mi is emberek vagyunk, nem mindig sikerül rögtön ráhangolódni erre a csendes, odafigyelést igénylő tevékenységre. Ezért a csapat tagjai mindig hamarabb találkoznak, mint ahogy az előadás kezdődik, hogy közösen hangolódhassunk rá. A vándorok visszajelzései a vándorlásuk során tapasztaltakról nagyon sokat segítenek abban, hogy az előadásaink még jobbak legyenek. 

– Milyen barátaitokat, ismerőseiteket hívnátok meg szívesen egy-egy előadásra? Milyen embereknek ajánljátok a Láthatatlan Színházat?

– F. Á.: Olyan embereket szoktam meghívni, akikkel bizalmi kapcsolatom van, tehát nem kell sokat magyarázni, mert tudják, hogy jó programot ajánlok nekik. Ami szükséges, az a nyitottság az új, különleges dolgokra. Jó, ha szükségét érzi, hogy az előadás idejére magában, belső lényével lehessen.

– T. A.: Sok mindenkinek tudnám ajánlani a Láthatatlan Színház előadásait. Egyrészt maga az előadás különleges élmény, sok vándor jön ki úgy, hogy békét, szeretetet, megnyugvást érez, így arra is nagyszerű alkalom, hogy a mindennapok rohanásában megpihenjünk, megálljunk és elcsendesedjünk. Ugyanakkor a daraboknak ettől jóval mélyebb értelme, jelentése is van, ezért olyan embereknek ajánlanám szívesen, akik azokra a kérdésekre keresik a választ, hogy mi az élet értelme, célja, mi lehet Isten üzenete az én számomra, hogyan adhatom tovább Isten szeretetét. Azoknak, akik nyitottak a spiritualitásra, a kérdésekre, az emberekre, akik elég bátrak ahhoz, hogy megismerjék önmagukat és a világot. Ugyanakkor a terápiás célú alkalmazás során tudnám ajánlani mindenkinek, aki úgy érzi, valamilyen megmagyarázhatatlan hiány van a lelkében, amit önmaga nem tud meggyógyítani.

– Elegen vagytok ti, révészek? Milyen anyagi vagy egyéb külső támogatásra lenne szükségetek, hogy a munkátokat még hatásosabban tudjátok végezni?

– T. A.: Erőnkből havonta 2-3 előadásra futja egyelőre, hiszen emellett mindenki dolgozik. Nyilván, ha lenne rá anyagi hátterünk, akkor ezeket az előadásokat meg lehetne hatványozni, mivel nagyon sokan azzal mennek el tőlünk, hogy „ezt mindenkinek át kellene élnie!” Közhasznú szervezetünket, a Jelenlét Műhely Egyesületet is azért alapítottuk, hogy pályázati lehetőségeket igénybe vegyünk, és olyan hátteret teremtsünk ennek a műfajnak, amely lehetővé teszi az elterjesztését. Ezért is fejlesztjük a módszert több irányba: közösségépítő tréning, szemléletformáló és érzékenyítő képzés, terápia azok az ágak, amelyek a Láthatatlan Színházból indultak, de túlnőttek már rajta. A Láthatatlan Színház módszerében rejlő pozitívumokat terjesztjük általuk szélesebb körben.

Kölnei Lívia

A Láthatatlan Színház honlapja

1. kép forrása

Cikkajánlónk:

Mit lehet tenni a Leánynevelő Intézet lakóiért?