Forradalmár nagyapám 1956-ban
Nagyapámat elverték néhányszor a háború után, amikor kissé felöntve a garatra, hófehér szőrű Lonci lovára pattanva végigügetett a falun, hangosan énekelve a „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája” kezdetű dalt.
Papa kétszer szökött meg a hadifogságból: egyszer az oroszoktól, másodszor Bécs környékéről jött vissza. A huszártiszt, lópatkoló kovács és felcser mindannyiszor visszajelentkezett szolgálatra, a haza védelmére. Sokan nem értik ma: miért folytatták azt az értelmetlennek tűnő háborút a végsőkig? Akinek sikerült meglépnie a fogságból, miért nem rejtőzött el, miért nem mentette magát?
Nagyapám másképpen nevelkedett, és nőtt fel, mint ahogyan a férfiak manapság. Tette a kötelességét. Lehet, nem is csak azért, mert a dezertőröknek azonnali agyonlövés járt. Őt a harcokból asszonya, lánya várta haza, és talán egy fiúgyerek ígérete. Ha túléli.
Úgy lett. De papának nem volt jó a kommunista diktatúra, amibe csöppent. Ő bizony nem vitte be a termelőszövetkezetbe a földjét. Ellenállt csaknem egy évtizedig. 1956-ban pedig a kis falu forradalmának élére állt. Fia, apám, akkor nyolcéves volt, lánya tizenkettő, a helyi iskola legjobb tanulója.
A lelkesedés napjaiban jól jött papa énekes kedve. Derűsen, dalolva vonultak az utcákon. Figyelték a fővárosi eseményeket. A szovjetek bevonulásának hírére azonban elszabadultak az indulatok. A felingerelt parasztgazdák a párttitkár meglincselésére készültek. Papának és egyik társának sikerült lecsillapítani a tömeget, így a tiszai falucskában nem történt vérontás. A forradalom csendesen bukott el arrafelé.
Papát börtönbe hurcolták. Szinte bizonyosnak látszott a sorsa: legjobb esetben évekig tartó raboskodás. Közben a megmentett párttitkár fogadására készültek az általános iskolában. Nagynénémnek kellett volna verset mondania az ünnepségen. „Amíg apám börtönben ül, addig nem szavalok.”
Megegyeztek. Papát kiengedték, cserébe tizedmagával belépett a téeszbe.
Jó, hogy ismerhettem a nagyapám. Jó volt hatévesen kibiciklizni vele a határba, beleborulni a pocsolyába, nyakig sárosan hazatekerni, és a kinti kútnál sutyiban kimosni a ruhám, hogy mama meg ne lássa. Nevetve táncolni a csárdást. Locsolni egymást zománcos bögréből a kerti lugas alatt, kacagva mama méltatlankodásán: „Vén fickó, megőrjíted az unokáidat is!”. kiskocsiban utazni végig a falun, amit maga után húzott; virágot csenni a falusi asszonyok ház előtti kertjéből: „Neked hoztuk, mama!” „Ejnye, mit szólnak a szomszédok? Majd adok én nektek!”
Aztán sok év elteltével kibiciklizni a kárpótlásból visszaszerzett földekre. „Egy hatvanéves fiatalember segítségével művelem, egyedül nem bírná az öreg fickó.” Emlékezni hamiskás tekintetére, ahogy nyolcvanévesen elhúz mellettem rozoga orosz kerékpárjával: „De téged még most is lehagylak!”
Ülni halálos ágya mellett: „Sajnálom, hogy a te egyetemi tanulmányaidat már nem tudom finanszírozni, ahogy az unokatestvéreidét. Azt még kellett volna, úgy lenne igazságos.”
Nem baj, papa! Köszönöm, hogy kitartottál a legnehezebb helyzetekben! Hogy a háborúból hazatérhettél, és megszülethetett az apám. És én most itt lehetek.
Keresztesi Réka
Korábbi, 1956-ra emlékező cikkeink:
’56 – a nehezen megszületett ünnep
Magas barna férfi szakadt télikabátban – Bibó István forradalma
Hét nap szabadság ’56 – Gérecz Attiláról
“Az oroszoknak ekkor már remegett a lábuk” – Nőtüntetés 55 éve
A kép csak illusztráció.
Tweet