Groteszk nosztalgia a Nemzetiben – Ballada két sebzett hattyúról
Megvan azért annak az abszurd bája, hogy Tarkovszkij Andrej Rubljovját először egy november hetedikei ünnepségen nézhettem meg – hatszázad magammal, miután az egész gimnáziumot kivezényelték az újpesti Alkotmány moziba.
Viszockij gyerek-, kamasz- és felnőttkorom egyik emblematikus figurája volt. A hetvenes években csak egy tévécsatorna létezett, hétfőn adásszünet, később két csatorna, így elég nehéz volt elkerülni a Nagy Testvér filmművészeti alkotásait. Visszagondolva – anélkül, hogy bármit is visszasírnék abból az időből – nem egy egészen kivételes filmet is láthattam. Megvan azért annak az abszurd bája, hogy Tarkovszkij Andrej Rubljovját először egy november hetedikei ünnepség keretében nézhettem meg – hatszázad magammal, miután az egész gimnáziumot kivezényelték az újpesti Alkotmány moziba.
Viszockijt a Fekete macska bandája című sorozatban láttam először, aztán a Péter cár és a szerecsenben, és emlékszem még nem egy háborús filmre – cím nélkül. Aztán egyetemistaként jártam Odesszában, Moszkvában, „Leningrádban”, Viszockijt pedig mindenhol játszották, énekelték. A nyolcvanas évek vége felé, 6-8 évvel halála után már több nagylemezt kiadtak tőle.
Földes László Hobo önálló Viszockij-estje után újabb darabbal jelentkezett: a korában hihetetlenül népszerű orosz énekes-színész és szerelme, az orosz származású francia színésznő, Marina Vlady telefonbeszélgetéseit lehallgató telefonközpontos „kisasszony” szemszögéből látjuk a végzetes szerelem, házasság, majd Viszockij összeomlásának történetét.
A Ballada két sebzett hattyúról című darabot 2012 decemberében mutatták be a Debreceni Csokonai Színházban, Vidnyánszky Attila rendezésében, majd tavaly szeptembertől a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében játsszák.
Szűcs Nelli és Hobó duettje retró hangulatú térben zajlik: telefonközpont, egy ütött-kopott sárga Zsiguli, fölötte öltözőre/színpadra emlékeztető galéria, s a másik oldalról egy telefirkált falú-ajtajú lakótelepi lakás. Mindennek megvan a maga „történelmi” jelentősége.
A telefonközpont bizalmi hely volt a szocialista országokban, hiszen a kiterjedt lehallgatásokat itt lehetett a legjobban végrehajtani. Nálunk érdekes módon nagyon nehezen lehetett telefonhoz jutni, nem így a Szovjetunióban, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy szinte mindenkihez bekötötték a telefont, és gyakorlatilag jelképes összegért lehetett bármennyit beszélni. A Zsiguli a felső-középkáderek autója volt, mint az ország saját – az olasz Fiatot koppintó – márkája. A galéria egyszerre az átváltozás színtere és színpad, a lakótelepi környezet pedig tipikusan a korabeli keleti blokk lakótere, amely pillanatok alatt válik lepattant, alig lakható hajlékká. A falfirkák a híres-hírhedt Bulgakov-lakást idézik, ahol a Mester és Margarita játszódik – a darab során több idézet is elhangzik a regényből. A Szadovaján lévő ház lépcsőházában én is láttam az évtizedes grafittiket, amelyeket az oda mint zarándokhelyre érkezők írtak, karcoltak a falra – a mester, Bulgakov tiszteletére.
A Ballada két sebzett hattyúról attól lesz igazán érdekes, hogy nemcsak az ismert sztárpár kerül a középpontba, hanem hasonmásaikként egy egyszerű házaspár is. A színészek megkettőzött szerepekben játszanak. A Viszockij/ kiérdemesült alkoholista bokszoló és Marina Vlady/ Ludmilla, a telefonos kisasszony kettősében illetve kvartettjében nem veszünk el, annak ellenére sem, hogy a két-két szerep a cselekmény több pontján egymásba csúszik, és társadalmi állástól, külső kötöttségektől mentes, végső emberi tartalom bontakozik ki a színészek játékából. Végül is nincs nagy különbség egy alkoholista énekes-színész és egy alkoholista, a börtönt is megjárt sikertelen bokszoló között – pl. egy lakás intim terében.
A darab leginkább Ludmilla körül forog, ő az, aki a maga egyszerű módján mindent magába fogad, megért, átlényegít és átad. Ad – talán ez a legjobb szó vele kapcsolatban. Az a nő, akinek, bár magának nincs gyermeke, mégis inkább anya, mint a híres színésznő, Marina Vlady, akinek ugyan van három saját gyermeke, de mégsem tudjuk elképzelni anyaként.
Nem véletlenül használtam a “forog” szót, Szűcs Nelli szinte forgószélként mozog mindvégig a színpadon. Pillanatok alatt vált a színpadi terek, hangnemek, hangulatok, szerepek – s nem utolsó sorban a jelmezek – között. Szemlátomást élvezi a szerepet. Körülötte Hobo állóképnek hat egyetlen szakadt, rabruhára emlékeztető jelmezében, egy-egy szava, mondata, végszava, dala viszont mindig a megfelelő pontban, takkra érkezik. Mintha a nők összességében aktívabbak tudnának maradni a diktatúrákban, mint a férfiak. Mintha minden nehézség, megaláztatás, tragédia után is könnyebben állnának föl.
A Viszockij-dalok életre kelnek Hobo és Szűcs Nelli előadásában. A versek jók, a szövegeik áradnak és meg-megakadnak – ahogy az orosz eredetiben is. A tragédia kibontakozik bennük is, nem csak a cselekményben.
A brezsnyevi-kádári diktatúra hangulata soha nem nélkülözi a humort – hogy is lehetett volna nevetés, viccek nélkül kibírni? Az előadás mindvégig megőrzi ezt az abszurd, groteszk, bulgakovi felhangot, amelyben valóban egy pillanat választja el egymástól a nevetést a sírástól.
Kortanúként, sokszor borzongva néztem az előadást, s így otthon is éreztem magam benne, akárcsak a színészek. Jó lenne ezt látni azoknak a nemzedékeknek is, amelyek nem születtek bele ebbe a korszakba, és akiknek persze meséljük, hogy Moszkvában még a nyolcvanas évek legvégén is a legtöbb boltban egyszerre csak három-négyféle árut lehetett vásárolni: kenyeret, tejet, vajat és, mondjuk, ezen kívül hegyekben állt a Glóbus borsókonzerv. Vagy azt, hogy a Szovjetunióba a vízum csak egy városba szólt, és azt nem lehetett – volna – engedély nélkül elhagyni. Vagy azt, hogy a kultzenekarokat hiába övezte óriási népszerűség, miközben egy-egy lemezüket – ha –kiadták. Vagy azt, hogy amikor hazajöttünk, volt, akit behívtak az egyetemen, hogy ugyan, meséljen már róla, hogy mit is tapasztalt odakint…
Mesélhetünk, de a Ballada két sebzett hattyúról hitelesen meg is jeleníti azt a korabeli „fílinget”, amit minden „retró romantikája” mellett sem kívánok senkinek.
Kóczián Mária
Nyitókép. Második kép. Harmadik kép. Negyedik kép. Ötödik kép.
Kapcsolódó cikkeinkből:
A felszabadítás színháza – Vidnyánszkyról
“Ki tud tövvet a Szovjetunióról?” – Véres, bolsevik retró
A legvidámabb barakkból a legnehezebb kilépni
Tweet