Gyerekkockásítás – a sorból kilógó gyerekekről
Gyűjtöm a gyerekek aranymondásait. Az enyémeknek is volt nem kevés. Olyan például, hogy „Apuci, én hol voltam, amikor te kisfiú voltál? Vagy egy kolléganőm kisfiáé, aki almába harapva így kiáltott fel: „Nézd, anyu, ott a fogam lábnyoma!”
Két „gyerekszáj” idézetem pedig egyenesen a sorból kilógó gyerekekről szól:
A Vendég a háznál című rádiós magazinműsorban néhány éve a beszédzavar, figyelemzavar témájával foglalkozó részében egy rendkívül értelmes, elsősforma kisfiút faggatott a riporter annak kapcsán, hogy a suliban panasz van rá. Nem tud figyelni. Aztán kiderült, hogy minden sokkal jobban foglalkoztatja, mint az órákon való figyelés. Rajzol, barkácsol, s ahogy ő maga mondta: munkálkodik. Ez a komoly szó egy hatéves szájából – valljuk be őszintén – mosolyt csal az arcunkra.
Mint ahogy az egyik szomszédunk szintén kisiskolás korú unokájának fejtegetése is a boltban a nagypapának, miszerint őneki egy hatszáz wattos körfűrészre lenne szüksége a terve megvalósításához. Ugyan a nagypapa helyesbítette ezerhatszáz wattosra a teljesítményt, de megegyeztek abban, hogy dekopírfűrészre is szert kéne tenni.
No, az ilyen gyerekek szoktak figyelemzavarral küszködni, és sok pedagógus ezzel a ténnyel nem tud mit kezdeni. Hiszen kilógnak a sorból, nem tudnak egyik kategóriába se „belekockásodni”.
Robert Fulghum, unitárius lelkész elmesél egy történetet. Gyerekekkel játszik, és arra kéri a csaknem negyven gyereket, hogy döntsék el, hogy ki szeretne óriás, varázsló vagy törpe lenni, és eszerint helyezkedjen el a terem különböző pontjain. Ám az egyik kislány megkérdezte tőle: hová álljanak a sellők?
„Nem akart sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni.
Tudta pontosan, hová tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból, és a fal mellé álljon szomorkodni. Részt akart venni benne, úgy, ahogyan a sellők, anélkül hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők számára is van valahol hely, és hogy én tudni fogom, hol.
Nos, hát hová is álljanak a sellők? A „sellők”, mindazok, akik különböznek, akik nem felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába.
Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá.
Hogy abban a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ. – A sellők ide állnak, a Tenger királya mellé. (Igen, ide, a Király bolondja mellé, gondoltam.)
Ott álltunk hát, kéz a kézben, és a varázslók, óriások és törpék csapatait szemléztük, ahogyan vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá.
Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam.” (Robert Fulhgum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes)
Nos, mi történik addig, míg egy ilyen hatévesből huszonhat éves lesz?
Komoly csatákat kell megvívnia a családnak az iskolarendszerrel, amely lépten-nyomon kiselejtezi majd, küldve őt nevelési tanácsadóba, pszichológushoz, magántanárokhoz, esetleg alapítványi vagy magániskolába – tetézve az anyagi gondokat. Mi, szülők egyébként sem ússzuk meg: berendelnek az iskolába és akár nyilvános pellengérre is kerülhetünk, ki tudja milyen indíttatásból és szabályok miatt. Ok mindig akad. Lehet aztán, hogy a gyerek már nyolcadikosan parciálisan deriválni fog (Te felnőtt fejjel, mikor használtad a munkádban a deriválást utoljára?), de egy szöget a falba verni, vagy egy „krumplikás paprit” megfőzni nem tud még érettségi után sem.
A magam tapasztalatából is tudom, hogy súlyos testi-lelki sérülések árán bár, de azért túl lehet élni az iskolarendszerek csapásait, ha gyerekeink mellett állunk. Személyes példamutatással magunknak kell megtanítanunk őket az élet dolgaira – az iskola helyett is.
Felelősen felkészített gyerekeinkre pedig majdan bátran rábízhatjuk az iskolát, az országot, sőt az egész világot is.
Antalffy Yvette
2. kép a szerző felvétele
Kapcsolódó cikkeinkből:
Maria Montessori: „Segítek abban, hogy egyedül csinálhasd.”
Mit és hogyan kellene tanítani – például kémiából?
Fájdalommentes tanulás
Tweet