Gyurta és egy újságíró – Mégis az olimpiáról írok!
Egészen másról akartam írni, valami könnyű kis cikket a komolyak közé. De Magyari Péter, az Index publicistája Gyurta és Én című cikkével mégiscsak rávett, hogy inkább az olimpiáról írjak.
Nagyon régen foglalkoztatott ilyen élénken az olimpia, mint a mostani. Igaz, a tévémentesen nevelt gyerekeinknek már öt éve megígértük, hogy a pekingi olimpiát nézhetik majd, de nem tartottuk be a szavunkat, nem szereztünk a készülékünkhöz antennát, így szegények csak interneten jutottak hozzá ehhez-ahhoz. Mostanra van vevőnk, jön az adás, és már a foci eb-t is elég intenzíven néztük. Akkor kaptam rá a sportra újra.
Gyerekkoromból óriási élményként maradt meg néhány olimpiai bajnoki címünk. Például a lólengés! A Magyar-vándor azóta fogalom, hogy Magyar Zoltán olimpiai bajnok lett kétszer is (1976 Montreál, 1980 Moszkva). Vagy amikor Németh Miklós eldobta a gerelyt Montreálban, és megnyerte!!! Verrasztó Zoltán, Gyarmati Andrea, Növényi Norbert neve ugrik be és persze Egér.
Nagyon szerettem, és meghatottan büszke voltam mindig, amikor eljátszották a himnuszt, és a legmagasabban a magyar zászló volt.
Hiába hagytam ki kb. egy negyedszázadot az olimpiákból, utóbbi érzés mit sem változott, inkább gazdagodott. Meghatottság, büszkeség, öröm, lelkesedés. És ami új: hála és valami anyás szeretet van bennem, amit az olimpikonjaink iránt érzek. És ez jó érzés.
Magyari Péter kifordítom-befordítom publicisztikájával nyilván ironizálni szeretett volna: az olimpiai őrülettel, egy olimpiai aranyérmessel és önmagával is.
A probléma csak az, hogy ebben a pillanatban Magyari nem annyira érdekes, mint Gyurta vagy Szilágyi Áron. Persze, ha keresztény szemmel nézem, akkor darab-darab: emberek. Az olimpia azonban olyan világméretű sportrendezvény, amelyen a sportteljesítményeket mérik. Az olimpikonok az emberi teljesítőképesség határait feszegetik. Az olimpia szimbólum, ikon. Aki olimpiai bajnok, szintén szimbólum, ikon. Magyari Péter – egyelőre nem az, bár, ha a nyegle újságírást kell szimbolizálni, akkor bátran odaállhat a sorba Tóta W. vagy Uj Péter mellé. De szerencsére ebben a formában viszonylag keveseknek lesz példaképe. Ő soha nem mondana olyasmit, mint Szilágyi Áron, aki azt mondta az Eurosport-interjújában, hogy a dobogón arra gondolt, mestere, Gerevich György valahonnan fentről látja őt, és büszke rá. Nem mondana olyat, mint Gyurta, aki úgy nyilatkozott, hogy bár tudja, ez az ő teljesítménye, de 15 millió magyar buzdítását érezte, és hogy sikere Magyarországé is. Magyari Péter nem 15 millió magyar újságírója. Magyari nem mondaná azt sem, amit a lövészetben hatodik Csonka Zsófia: a kegyelemnek köszönheti, hogy a döntőbe jutott.
Érdekes módon az olimpikonok nem gondolják azt, hogy segítség, támogatás, isteni kegyelem és a saját kemény munkájuk nélkül eljuthatnak valameddig. Ezért lehetnek példaképek. Egy újságíró, akiben nincs alázat, és aki azt gondolja, mindig ő viszi a puskát, ő tudja a legjobban, neki van igaza, nem lesz érdekes, nem lesz példakép. Legalábbis nem a széles publikum számára. Mert persze, ha a magánéletében képes másokért tenni, élni, szeretni, akkor ott akár lehet is. Nem tudom, Magyari Péter hogyan áll ezzel, remélem, jól.
A közösség számára viszont maradnak az olimpikonok! Örüljünk nekik együtt!
Magyari Péter pedig elkezdhet foglalkozni a többi szorgalmas emberrel, akik valamiért most feltűntek neki. Hátha tanul tőlük valamit!
És még egy: ahogy Székely Éva, kiváló olimpikonunk is írta: sírni csak a győztesnek szabad!
Kóczián Mária
Nyitókép: Innen.
Tweet