Talita

Győzőtt a szappan

Néhányan összejöttünk, hogy szappant készítsünk, és kenyeret dagasszunk. Legtöbben csak a permakultúrás listáról ismertük egymást, és szappant is leginkább a fürdőszobában láttunk.

A permakultúra alapgondolata az ausztrál Bill Mollisontól és David Holmgrentől ered. Az 1970-es években úgy gondolták, hogy ha az emberi társadalom továbbra is ilyen mértékben folytatja a Föld tartalékainak fölélését, akkor el fogja pusztítani az élővilágot, és önmagát is. Bill Molison Tasmánia hegyei között figyelte a természetet, amikor rájött, hogy létre lehetne hozni az ember számára hasznos fajokból a természetes életközösségekhez hasonlóan működő ökológiai rendszereket. Ezáltal drasztikusan csökkenhetne az emberi szükségletek megteremtésének ipari háttere, energiaigénye és környezetromboló hatása. Ezt az alapgondolatot nevezte el permakultúrának, amelynek célja az is, hogy pozitív közösségi kapcsolatokat teremtsen emberek, embercsoportok között. Nagyon egyszerűen az alapelv: élni és élni hagyni.

Péntek este egy magas, szakállas, szőke fiú, Gergő és barátnője, Vitália kopogtatnak az ajtón. Ahogy lepakolnak, megjelenik a tavalyi permás találkozóról ismerős Attila és kedvese, Edit is. Gergő és Vitka karácsonykor jöttek haza Amerikából, most hol Szentesen, hol Solymáron élnek a szülőknél. Attiláék Győrből érkeztek. Mind a négyen a permakultúra hívei.

Mezítláb a hóban

Míg vacsorázunk, a sparherden fő a másnapi babgulyás és a tejszínes gombakrémleves. Edit fekete retket vág, a fiúk pálinkát kínálnak körbe. Bekapcsoljuk a szaunát. Edit tartózkodik, mi többiek lepedőbe tekerve bevágódunk a hetven fokra fűtött szaunába – külön a férfiak és külön a nők. A papucsát mindenki otthon felejtette. A fiúk a kifűzött túrabakancsukban egyensúlyoznak a hajópadlón, Vitka egy kölcsön kapott rózsaszín ikeás műanyagban sétál ki a mínusz három fokos levegőre, ahol hideg vizet locsol magára.

– Jaj, de jó! – kiáltja. – Nem jössz? Nem, intek. Csak később tudom meg, hogy Vitka litván születésű lány, aki egy észt barátnője tanyáján szoktatta magát a szauna aszketikusabb változataihoz.

Fél tizenkettő fele úgy döntünk, kikapcsoljuk a szaunakályhát.

Másnap korán felkelek, mert kiderül, Ági, aki a szódát hozta volna, megbetegedett. Tardoson él, ami Szártól durván negyven kilométer. Kocsiba ülök. Útközben megállok Alcsúton, ahol Esztertől mézet veszek kilencszázért, majd irány Martonvásár. Beethoven szeretőjének, Brunszvik Teréznek kastélyát hagyom el, miközben a fűtésünkön morfondírozom. Megkezdtük a második százharmincezerért vett farakás elfüstölését. A vendégházat fűtő kazánunk korszerűtlen. A cserépkályhánk jó. A nagymamától örökölt, cserépből rakott kis sparherd szintén jó.

Egy ezres a gázszámlánk

Megérkezem. Ági piros sállal a nyakában nyit ajtót. – Nagyon fáj a fejem – mondja, és bevezet a tágas konyhába, ahonnan lemegyünk a mosókonyhába.

– Ezek a szódák – mutat két hatalmas zsákra. – Mennyit viszel?

– Talán öt-hat kilót. Milyen meleg van itt!

– A gázosok nem hiszik el, hogy ezer forint havonta a gázszámlánk. Három havonta lecserélik az órát. Pedig annyi, hála a napelemeknek. Nem hittem, hogy valaha lesz napelemünk, amikor megtudtam, hogy két millióba kerül. Aztán találtunk egy boltot, ahol a hibás csomagolás miatt negyed áron megkaptuk. A férjem mániája a tervezés, ő meg a barátja nemcsak megtervezték, hanem be is építették. Ez a ház lelke – mondja, és odavezet egy kapcsolószekrényhez. A házban nemcsak padlófűtés van, hanem a falakat és a mennyezetet is meleg vizes csövek hálózzák be. A nap télen is negyven fokra képes felmelegíteni a vizet, ami már elég a 20-22 fokhoz, a jó közérzethez. Beszélgetésünk alatt Ági egy nagyobbacska tartályt ellenőriz. A mosógép vize folyik ide, ezzel öntik le a vécét.

– Készítettél már szappant?

– Igen – válaszol –, de már nem nagyon emlékszem.

Éppen tízre érek vissza a szári állomásra, ahol két érdeklődő száll le a vonatról. Nándi és Ottó. Budapestről érkeznek, inkább a kíváncsiság, mint a vágy a szappankészítésre hajtja őket, amely különben  jellegzetesen városi ipar volt. A szappan legfontosabb alapanyagát jelentő faggyút ugyanis nagyobb tételben csak a városi mészárosoktól szerezhették be a szappanfőzők.

Középkori városainkban a szappanfőző mesterek vígan megéltek. Sőt például a debreceni szappanos céh  távolabbi piacokat is meghódított, így a 17. század elejétől Erdélybe és a Felvidékre rendszeresen szállított. De szultáni adóként mindig több szekérrakomány pipereszappant küldtek Konstantinápolyba. Ekkoriban  levendula és rózsaolajjal illatosított szappant is főztek, amelyek vetekedtek az akkor világhírű párizsi és velencei szappannal.

Szappan levendulával

Belépünk a házba, ahol a szappankészítésnek még nyoma sincs. Vitáék a reggeli maradékával átköltöznek a nagyobb és hűvösebb konyhába, mi a kicsiben elkezdjük a munkálatokat. A férfiak kint teszik ugyanezt. A vödörben összegyűjtött keményfa hamuját forró vízzel keverik fel, majd az egészet egy üstbe öntik, ahová zsírszalonnát dobálnak. Gábor, aki Budapestről érkezett két nagy lányával, Rékával, Fannival, és annak barátjával, Balázzsal, tüzet rak, és kevergetni kezdi a zavaros levet. Odabenn kiválasztunk egy szappanreceptet, a mézes-körömvirágosat, és elkezdjük kimérni a hozzávalókat. A két lány, Réka és Fanni a levendulással kísérleteznek. A gondosan lemért hozzávalókat a sparherden forralják. Nem akar olyan lenni, amilyennek lenni kellene, bár nem tudjuk, milyen is az a bizonyos szappan előtti állapot. Andi, aki szintén Pestről érkezett Jánossal és Dáviddal, szorgosan olvasgatja a netről leszedett információkat. (Dávid nemrég jött vissza Amerikából, kicsit töri a magyart. Hétéves kora óta élt külföldön, Új-Zélandon többek között. Egy kis zsákfaluban Észak-Magyarországon vág bele a permakultúrás gazdálkodásba. A falu polgármestere több hektárt ad kölcsön, ahol Dávid önkéntesekkel fog gazdálkodni. )

– Nem jó! Nem szabad forralni. Negyven fokos lehet minden! – mondja Andi egy papírt lobogtatva. – Itt van leírva: A hideg eljárásos szappankészítés lépései.

Kiderül, elfogyott már az olívaolaj.

– Elszaladok a boltba – ajánlkozik Edit, és már veszi is a kabátját. Megállapítjuk, hogy összes eddigi tevékenységünk: kudarc, és hogy minden kezdet nehéz. Abbahagyjuk. Közben a férfiak is egyre bizonytalanabbak. Áthívjuk a hetvennyolc éves Piri nénit a szomszédból, aki gyerekkorában sokszor tanúja volt e nemes műveletnek.

–Nahát! – csapja össze a kezét. – Ezt elszúrtátok! Én még ilyet nem láttam! Olyan túrósnak kellene lennie. Azt szedte össze az anyám egy lyukas kanállal. Egy ládára merte, amit előtte ronggyal bélelt. Ez biztos, hogy nem jó! Közben János felhívja idős édesanyját, aki elmondja, hogy egy kiló lúghoz 5 kiló zsír szükségeltetik. Eloltjuk a tüzet a katlanban, a fiúk a komposztra öntik a zavaros lét. Közben mások Nándi vezetésével az esővizes hordóból kiöntött jégtömbből arcot faragnak.

Süt a nap. Attila sikálni kezdi az üstnek kinevezett vasbográcsot. Melegszik az ebéd.

Lúg lehyett zavaros lé

Evés után a férfiak felfűtik a kemencét, Andi és Edit tovább kísérleteznek a szappannal, immár a leírás szerint, pontosan ügyelve a negyven fokra. Mi, többiek kenyeret és kalácsot dagasztunk a hűvösebb konyha nagy asztalán.

– Gyanús! “Egy heves exoterm reakció fog lezajlani, ami felmelegíti az elegyet.” De nem zajlik le semmiféle heves reakció! – lép be Andi az ajtón. – Milyen szódát vettél? – kérdezi Andi.

–Nem tudom.

– Hívd fel Ágit!

Felhívom. Kiderül, mosószódát vettem. Hallgatunk.

– Győzött a szappan! – sóhajt Andi. – Na, nem baj, lehet, hogy ezzel is működik.

Elszántan öntögetni kezdi a kis műanyag dobozokba a puding sűrűségű sötétvörös illatos masszát.

A másik konyhában közben elkészültek a tészták, a sparherd köré tesszük kelni. Ottónak és Nándinak eddig tartott a kíváncsisága, elhatározzák, vonattal visszamennek a fővárosba. A tészták egy részéből közben túrós, mákos és lekváros táskákat készít Fanni és Réka, Vitka tojással kenegeti őket. Valamennyit a konyha gázsütőjében kisütünk kóstolónak, a többit az immár felmelegedett kemence gyomra nyeli el. Tíz perc, és kész. Állunk a lemenő nap fényében, beszélgetünk, és közben faljuk a ropogósra sült apró sütiket. Melegebb van, mint az elmúlt napokban bármikor.

– Én nem is a szappanfőzés miatt jöttem – jegyzi meg János. – Azt hittem, meg fogom metszeni a fáidat.

– Igen? – kérdem jól eső csodálkozással.

Lassan visszamegyünk a konyhába, sajtot eszegetünk az éppen kisült kenyér héjával. Gábor, a lányok, Balázs, Andi, János és Dávid pakolnak, hazamennek. Este, míg fogy a maradék pálinka, szó esik az amerikai és magyar áruházláncokról, egy különlegesen ellenálló krumpliról, a Sarpo Miráról. A szaunát most nem kapcsoljuk be. Másnap ebédre újfent a maradék babgulyást esszük, a fényszennyezésről és az eltévedt madarakról folyik a diskurzus.

Kint nyolc fok van, verőfényes, tavaszt ígérő nap.

Konkoly Edit