Három sátor
Kérünk, ne engedd,
hogy valaha is szikár szavak, poros mondatok sátorába zárjuk
a kimondhatatlant, a megfoghatatlant!
Három sátor
Akkor, ott,
fenn a hegyen
sátrakat akartunk építeni,
bizony, nem értettünk semmit,
mi hárman:
Péter, János, Jakab
midőn a régi sziklás hegy göcsörtös fáival, kanyargós ösvényeivel
eltűnt, felolvadt a másik hegyben,
elszenderültek a színek, a piros, zöld, sárga, kék,
megpihentek a ragyogó fehérben,
amelyből születtek,
amikor Mózes végleg kiadta kezéből a két táblát,
Illés elküldte a tüzes szekeret,
megláttuk őt,
ahogy soha eddig
megfáradt testén, kopott köntösén, sokszor könnyes szemén
átderengett a legbelsőbb, a fény, amit hordozott
kialudtak a szavak, az igék,
csak egyetlen hang maradt és szólt:
Ő az!
akkor
sátrakba akartuk kényszeríteni,
ami bezárhatatlan
most,
hogy már évek óta járjuk a föld ösvényeit,
elmondjuk, ami volt és lesz,
kérünk, ne engedd,
hogy valaha is szikár szavak, poros mondatok sátorába zárjuk
a kimondhatatlant, a megfoghatatlant
régóta járjuk az utat
tudjuk, a poros ösvény csak függöny,
a szavak szegény ruhák, köntösök,
egyszer újra felizzanak,
fehéren lángolnak,
mint a hegyen
megyünk, megyünk tovább
Péter, János, Jakab
(Máté 17, 1-9. A színeváltozás)
Molnár Béla verse
A szerző korábbi verse a Talitán:
Tweet