Talita

Hív a hivatás 7. „A szívekbe remény, az arcokra mosoly” – Döbrentey Ildikó, író

Döbrentey Ildikó írásai, előadásai számomra olyanok, mint a friss patakvíz: felüdítenek, szorongásaimat hűtik, jókedvemet felpezsdítik. Vajon ki rejtőzik a leírt és kimondott szép szavak mögött?

– Ha unokád megkérdezi majd, hogy „nagymama, mi a te hivatásod?”, hogyan tudsz rá válaszolni?

– Nemrégiben éppen megkérdezték középső unokánktól, az öt és féléves Iluskától egy rádióriportban: – Mit szólsz ahhoz, hogy a te nagymamád Döbrentey Ildikó, aki mesekönyveket ír? –Nagyon jó! Nammamó csak csinálja! – válaszolta helybenhagyólag Iluska. Így adta áldását foglalkozásomra, mely szerint író vagyok.
Az már az én szerencsém, hogy e két fogalom: foglalkozás és hivatás, nálam egybeesik. Minden írásom, legyen az forgatókönyv, színházi darab, imádság, karcolat, esszé vagy egyéb, ugyanabból a gyerekkoromban gyökerező szándékból születik. A valóság kimondása számomra kevés. Én ezen felül bátorítani, biztatni, vidítani szeretném az embertestvéreket, koruktól függetlenül. Meséim, a sokéves visszajelzések szerint, kisgyermeket és felnőttet egyaránt buzdítanak. Férjemmel, Levente Péterrel közös lelki derű gyakorlataink ifjak és idősek számára egyként lélekgyógyító hatásúak, hasonlóan a párkapcsolati, életviteli kérdésekről, meséről, játékról, agresszivitásról szóló előadásainkhoz.
Az írás csak eszköz. A lényeg a szándék: a fejeket s a lelkeket felemelni, a szívekbe reményt, az arcokra mosolyt ültetni. Ez a hivatásom, úgy is mondhatnám: a küldetésem.

– Említetted a gyerekkorodban gyökerező szándékot. Voltak, akik téged is biztattak, bátorítottak, vagy éppen ennek a hiánya ösztönzött arra, hogy vidítsd, erősítsd az embereket?

– Mikor egy újszülött megérkezik ide, a földi életbe, nem jön üres kézzel. Hoz magával egy batyut, egy titok-csomagocskát. Abban a csomagban van minden szép és jó, amit ő majd az ember-testvéreknek adhat. Minden, amiért őt majd szeretni tudjuk, minden, amiért érdemes volt megszületnie. Csakhogy azt a csomagot ő egyedül nem képes kibontani, s ezért vannak a szülők, nagyszülők, tanítók, lelki vezetők.
Én is megkaptam, meghoztam a magam batyuját. Ezt maga a Teremtő adta az én kezembe is, amikor útnak indított. Ennek bontogatása közben került elő legfőbb talentumom: lélekvigasztaló, vidító képességem. Ehhez még szüleimtől annyi szeretetet és biztatást kaptam gyerekkoromban, hogy míg élek, azt próbálom továbbadni.
Sikeres gyerek voltam, irodalmi, képzőművészeti, előadói pályázatokon rendszeresen a legjobbak között szerepeltem, így otthonomon kívül is sok dicséretet és bátorítást kaptam. Tanítóim és későbbi tanáraim közül többen biztattak, hogy írói tehetséget látnak bennem. Ez egy gyereknek rendkívül fontos, egy fiatalnak meg egyenesen szárnyakat ad!
Még egy fontos momentum: tizennyolc éves koromig éltem otthon, és ez alatt soha, egyetlenegyszer sem hallottam, hogy szüleim bírálóan vagy megvetően beszéltek volna bárkiről is a háta mögött. Szüleimnek és családom többi felnőtt tagjának köszönhetem az ember-testvérek iránti – a megélt csalódások ellenére is rendszeresen újjászülető – bizalmamat és szeretetemet. Minél idősebb leszek, annál inkább látom, hogy a Teremtőn kívül még hány nagylelkű embernek köszönhetem a mai arcomat.

– Még főiskolásként férjhez mentél Levente Péterhez. Utána bizonyára szembesültél a megélhetés kényszerével. Munkahelyeid hogyan illeszkedtek a hivatásodba?

– 1968-ban szereztem magyar-rajz szakos általános iskolai tanári diplomát. Az úgynevezett „szocializmus” virágkorában tehát, amikor ismeretlen fogalom volt a munkanélküliség, a pedagógusoknak viszont lakóhelyük körzetében kellett munkát találniuk, pályázati úton. Nos, az én pályázatomat egyetlen fővárosi iskolaigazgató sem tudta fogadni. 1968-ban egész Budapest területén nem volt szükség magyar-rajz szakos tanárra, és a hivatalos szervektől senki sem kérdezte, hogy akkor mi is lesz velem.
Végül nem pályázat, hanem egy jó ismerős segítségével elhelyezkedtem a Corvin Áruház dekorációjában, ahol hét éven át alkalmazott grafikusként dolgoztam. A kirakatrendezőktől megtanultam a tapétázást, a padlószőnyeg ragasztását, a drapéria raffolását, a tablók készítését, a szögelést, a fúrást, a barkácseszközök használatát és még egy sor gyakorlati teendőt. A címfestők megtanítottak lapos ecsettel szöveget írni, plakátot tervezni, létra tetejéről hatalmas méretű képeket festeni. Mindezeket a szakmai fogásokat a digitális technika mára elnyelte, elavulttá tette, én azonban emlékszem rá, s az otthonomban hálásan használom. Nagyon szerettem és szeretem azt a munkát.
Még 1969-70-ben kezdtem el Péter számára színházi játékokat, jeleneteket írni, s ez a munka mind a mai napig tart. Voltam közben gobelintervező, gyermeklap főszerkesztő, színházi művészeti igazgató, de az írás egyre inkább életem, tevékenységeim középpontjába került. Tizenhat éven át írtam a Magyar Rádiónak, ennél hosszabb időn át a Magyar Televíziónak forgatókönyveket, meséket, jeleneteket Levente Péterrel közös munkáinkhoz. Sehol, soha nem fizettek meg úgy, hogy gond nélkül élhettünk volna. Nem tartoztunk s nem tartozunk semmiféle lobbihoz, párthoz, mégis mindig volt egy-egy támogatónk, magának a Mennyei Atyának küldötteként. Azzal a tevékenységgel keressük a kenyerünket, amit elhivatottan szeretünk, és egész életünkben szabadnak érezhetjük magunkat. Ez a mi luxusunk. Mottóm: Elég neked az én kegyelmem. 2.Kor. 12,9.

– Közben pedig a családi életetek ajándékokban és veszteségekben is bővelkedett…

– Igen, mi a férjemmel, Levente Péterrel sokáig albérletben éltünk. Ide született s itt halt meg első gyermekünk, Domokos. Orvosi műhiba történt. A megélhetés kényszeréről kérdeztél, ide tartozik, hogy mennyi időt, energiát, pénzt emésztett fel abbéli törekvésünk, hogy saját otthonunk és népes családunk lehessen. Mindketten nagycsaládot szerettünk volna, s elmondhatatlanul hálásak voltunk, amikor végül, házasságunk tizedik évében megérkezett egészségesen, élettől duzzadóan Dorka lányunk. Azért lett Dóra, mert a neve azt jelenti: ajándék. Isten ajándéka.
Négyéves volt Dorka, amikor született egy gyönyörű kisöccse, Marcika. Féléves korában hazaszólította az Úr őt is. Dorkának is, nekünk is embert próbáló feladat volt ezzel a teherrel folytatni az életünket.

– Mégis volt lelkierőtök a nagy veszteségek után talpra állni! 

– Visszagondolva legnehezebb éveinkre biztosan mondhatom, hogy saját erőnkből nem lettünk volna képesek újraépíteni akkori összetört énünket. Dorka lányunk, szüleink és néhány barát segített, hogy sorra megleljük megszenvedett ajándékainkat, melyeket az Atya a fájdalmakban elrejtett számunkra. A megtalált ajándékok gyógyító örömét pedig tovább kell adnunk! Mindenhova elmegyünk, ahova meghívnak bennünket. Lelki derű gyakorlatainkban beszélünk az életünkről: a küldetésünkről, Istennel való kapcsolatunkról, a szerelmünkről, a házasságunkról.

– Járjátok az országot, és lélekemelő közös előadásokat tartotok. Pedig a karakteretek egészen különbözőnek tűnik. Mennyi munkát jelentett nektek az, hogy ellentétes természeteteket összecsiszoljátok?

– Negyvennyolc éve vagyok Levente Péter felesége és alkotótársa. A házasság az én megfogalmazásomban két szerelmes ember nagylelkűségének a művészete. Nem munka, nem sport, nem szórakozás, hanem művészet. Péterrel naponta építgetjük közös művünket: együttélésünket, együttmunkálkodásunkat. Hogy különbözőek vagyunk, az nem hátrány, hanem előny. Mint két lego elem, úgy egészítjük ki egymást.

– Érzel-e valami hiányt, amivel még nem tudtad beteljesíteni a hivatásodat? Mik a terveid?

– Hasonlóan a kis és nagy gyermekekhez, az én titok-batyum sincs még egészen kibontva. Édesszüleim az örök életből még mindig segítenek a bontogatásban. Amíg ez tart, addig földi feladatom is tart. Van tennivaló mindennap, csak győzzem! Konkrét terveket nem szövök, a feladatok úgyis megtalálnak, ha valóban rám van szükség.

Kölnei Lívia

Döbrentey Ildikó és Levente Péter honlapja

A képet készítette: Czimbal Gyula (MTVA)

“Van valami sokkal fontosabb, amiért küzdesz” – Varga Gábor, vezető szerelő

“Együtt többre jutunk” – Rácz István, autósiskola-vezető

“Akkor tudunk segíteni, ha az áldozat is akarja” – Németh Ágnes, rendőrezredes

“A szívek mélyén van az igazi hiány” – Koronkai Zoltán, jezsuita