Talita

Hogyan lettem életvédő?

Hosszú évekre, sőt, évtizedekre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem, mennyire fontos az élet védelme, fogantatásának pillanatától kezdve.

Még szinte kislány voltam, amikor egy hozzám közel álló középkorú asszony elmesélte, hogy első gyermekét nem tartotta meg, holott már házasságban élt. „Nem volt semmink, tudod, Marika, és hagytam, hogy a férjem és az anyósom meggyőzzenek, várjunk még a gyerekkel.” Így az abortusz hazai legalizálása után (1956. június 4.) nem sokkal elvégeztette a beavatkozást. „Már amikor hazamentem, tudtam, hogy nem kellett volna. Azóta sem tudom megbocsátani, hogy ezt tettem. Sem magamnak, sem nekik.”

Amikor húszévesen fogódzó, támasz, hit nélkül első fontos és küzdelmes kapcsolataimat éltem, egyáltalán nem szembesültem komolyan azzal, hogy akár velem is megtörténhet: megfoganok. Amikor ez felmerült bennem, arra gondoltam, hogy ha így alakul, majd elvetetem! Akkor megmenekültem ettől az eshetőségtől. Ma nem tudok fájdalom nélkül gondolni arra, hogy igen, el tudtam képzelni, hogy abortáltatom a megfogant magzatom.

Aztán egy kicsit később, már huszonöt éves voltam, amikor egy felelőtlen együttlétből akár gyermek is lehetett volna. A fiú azt mondta – nagyon szuggesztíven a szemembe nézve –, hogy ha esetleg teherbe esnék, akkor majd el kell vetetni a gyereket. Ez akkor már nagyon fájt. Szerettem azt a fiút, és abból, amit mondott, tudtam, hogy ő nem szeret. És már nem tudtam elképzelni sem, hogy esetleg abortuszra menjek.

Egy-két év után végigkövettem két barátnőm várandósságát és szülését. Egyikük „véletlenül” lett terhes, másikuk tudatosan várta a gyermekáldást. Legnagyobb örömömre első barátnőm is vállalta a gyermeket, pedig a férjével akkoriban nem volt éppen minden rendben közöttük.

Akkoriban egy idős, intelligens, értelmiségi hölggyel beszélgettem egyszer, aki a gyermekeiről, a szülésről, az orvosáról mesélt. „ A prof mindkét gyerekem után levezényelt egy-egy abortuszt. Túl hamar estem teherbe szülések után, nem akartam megtartani őket.” A hölgyet tiszteltem, és nagy szomorúság fogott el. Arra gondoltam, hogy vajon a két abortált magzatát miért nem tekintette gyermekének, és hogyan tud érzelmek nélkül beszélni erről?

Emlékszem egy lány boldog tekintetére, amikor az Ibolya presszóban megmutatta a felvételt – fekete háttér, valami fehér ködök – hogy igen, ott a kisbabája, terhes. „Megtartsam? Nem tudom…” Nem tartotta meg. Pár éve láttam a Balatonnál, éppen a buszra vártak, azzal a férfival, akitől akkor a gyerek volt.

Volt még alkalmam végignézni barátaim, ismerőseim fájdalmas küzdelmeit azért, hogy gyermekük legyen. Láttam sikersztorikat és kudarcokat, különböző megoldásokat a lombikbébi programtól az örökbefogadásig. És találkoztam nőkkel, akik évtizedek múltával sem tudják megbocsátani maguknak, hogy az abortusz mellett döntöttek.

Férjhez mentem, és nekem is születtek gyermekeim, egészségesek, szépen növekednek. Egy vetélést átélve megtapasztalhattam azt is, hogy mit jelent elveszteni egy magzatot. Nagyon megszenvedtem, és hosszú idő kellett hozzá, hogy feldolgozzam az élményt: az élet, ami bennem fogant, pár hónaposan elpusztult.

Ma már nagyon fáj, hogyha azt tapasztalom, az emberek, nők, férfiak, fiatalabbak, idősebbek nem tudják, nem értik, nem érzik, hogy az élet a fogantatással kezdődik. Hogy az a picurka test egy teljesen egyedi, soha meg nem ismételhető, egyszeri életet hordoz magában. Nem lenne szabad válogatnunk a megfogant életek között: „ez most kell nekem, ez nem, olyan rossz pillanatban jött, majd legközelebb.” Annál is inkább, mert egyáltalán nem biztos, hogy lesz legközelebb.

Nem gondolom, hogy értelme lenne egy nagyon szigorú abortusztörvénynek. A mostanit viszont túlságosan szabadosnak tartom. Nem jó, ha a nők a fogamzásgátlás helyett, a felelős, elkötelezett párkapcsolaton, házasságon belüli szexuális élet helyett az abortuszhoz való szinte korlátlan “jogot” választják. A szabadság nem azt jelenti, hogy ha akarom, elpusztítom a magzatomat.

Mit is szeretnék akkor?

Tudom, hogy nagyon sok nő és férfi ma is úgy gondolkodik, ahogyan én húszévesen. De tudom azt is, hogy valójában az élet teljességére, szeretetre, gyermekre vágyakoznak ők is. Csak talán nincs senki mellettük, aki ezt az erős, nagyon belül, a szívük mélyén megbújó vágyat támogatná. Azt szeretném, hogy kapcsolatba tudjanak lépni ezzel a vágyukkal, és így jobban megszeressék és tiszteljék önmagukat, és képesek legyenek a valódi szabadságra. Arra, amelyik az Életről szól.

Kóczián Mária

Nyitókép.

Az Egy közülünk oldala itt található.

Kapcsolódó cikkeinkből:

Kis halottak

Az életet másnak adni – botrány?

Védőnők az álterhes kutatómő csapdájában

Tabuk nélkül az abortuszról 1. – A magzat is ember?