Hol vagyunk otthon? – Zarándoklatok
Évente több százezer (hívő) ember kel útra, akiknek hosszabb-rövidebb ideig nincs állandó lelkipásztoruk, közösségük, ezért segítségre szorulnak. Nem csupán menekültekről van szó, hanem zarándokokról, halászokról, vendégmunkásokról, légiközlekedési dolgozókról, üzletkötőkről és mindazokról, akiket munkájuk gyakori utazásra kötelez.
Miért indul valaki zarándokútra?
Talán csak az olcsó egyházi szállások miatt. Vagy a baráti társaság vonzza. Talán maga se tudja, hogy a turistalátványosságokon túl valójában lelki élményt keres. Lehet, hogy szkeptikus a csodákat illetően, de azért a saját szemével szeretne meggyőződni róluk. Talán maga is reménykedik a csodákban: lelki megtisztulásban, gyógyulásban.
A keresztény ember számára a zarándoklat – spirituális értelemben – a Jézushoz közeledő lelki életet jelképezi. Ennek az eszköze lehet a térbeli utazás egy szent helyre, ahol sokak számára megtapasztalható módon nyilvánult meg Isten szeretete és hatalma. Ugyanakkor a zarándoklat gyakorlati tevékenység is: gondoskodni kell a zarándokok testi szükségleteiről, a járművekről, gyalogútról, az étkezésről, mobil vécékről, szállásról…
A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán „A zarándokhely: hit, kultúra, emberség” címmel rendeztek nemrég konferenciát. A megnyitó előadást Antonio Mario Veglio érsek, az Elvándorlók és Úton lévők Pápai Tanácsának elnöke tartotta. Amikor először hallottam ezt a titulust, meghökkentem: mi szükség van egy ilyen vatikáni hivatalra? Az érsek-elnök előadása megadta a magyarázatot: évente több százezer (hívő) ember kel útra, akiknek hosszabb-rövidebb ideig nincs állandó lelkipásztoruk, közösségük, ezért segítségre szorulnak. Nem csupán menekültekről van szó, hanem zarándokokról, halászokról, vendégmunkásokról, légiközlekedési dolgozókról, üzletkötőkről és mindazokról, akiket munkájuk gyakori utazásra kötelez. A Tanács kiemelt figyelmet fordít a zarándokhelyekre, mert ezek a mai korban az evangelizáció eszközei is. A zarándoklatok résztvevői közül sokan nem vallásosak, nem keresztények, nem katolikusok, így mégis találkozhatnak az egyházzal. A vallásos turizmust nem szabad elutasítani, mert lehetőséget ad az emberek megszólítására.
„Mindenhol jó, de legjobb otthon” – tartja a régi közmondás. De hol is van az az otthon egy keresztény számára?
Vannak, akik kizárólag a saját házukat-lakásukat tekintik otthonuknak, és szinte bezárkóznak anyagi világukba. Velük szemben vannak azok, akik sehol nem érzik igazán otthon magukat, folyton külső és belső utakra indulnak, mert szükségük van rá, hogy úti élményekkel töltsék be lelki hiányérzetüket. Valahol e két véglet között élnek azok, akik úgy gondolják, hogy ott van az otthonuk, ahol a szívük: a szeretteik körében, függetlenül attól, villában vagy sátorban élnek-e.
A keresztények számára többjelentésű az otthon fogalma. Becsülhetik a házukat, a hazájukat, de tisztában kell lenniük azzal, hogy ezek mulandó dolgok. Valódi hazájuk az az ország, ahol Jézus az úr. Ez az ország (amelyet Jézus „a mennyek országának” nevez) megnyilvánulhat már itt a földön is, de az anyagi világon túl is. Földi életünk valójában zarándoklat Jézus országa felé.
Felvetődik a kérdés: ha egyszer itthon is vagyunk ebben a világban, meg nem is, akkor értékesnek vagy értéktelennek tekintsük földi környezetünket? Kánaán vagy siralomvölgy?
A legendák szerint Assisi Szent Ferenc, a 13. század elejének csodálatos szentje különleges intenzitással élte meg az ember, az Isten és a teremtett világ harmóniáját. A teremtményeket – az égitestektől a fűszálakig – az emberek testvéreinek tekintette, amelyek méltóak a csodálatra és a tiszteletre. Erről szól különlegesen átszellemült Naphimnusz című verse is. Másrészt egy legenda szól arról, hogy a 12. század nagy teológusa és szerzetese, Clairvaux-i Szent Bernát társaival egyszer egy egész napon át a Genfi-tó partján lovagolt. A társai este áradoztak a táj szépségéről, ő pedig megjegyezte, hogy azt sem vette észre, hogy tó partján járnak. Felfogásban hozzá hasonlított Kempis Tamás, aki 1470 körül csodálatos „kézikönyvet” írt Krisztus követéséről. Tamás elfüggönyözött kocsiban utazott át az Alpokon, nehogy a táj szépsége elvonja figyelmét a befelé fordulásról, imádságról, az erkölcsi megtisztulás gondolatairól. E két felfogás – a Szent Ferenc személyéhez köthető és a Szent Bernát–Kempis Tamás neveivel fémjelzett – egymás mellett élt a keresztény századok során. Kérdés, hogy mi melyiket választjuk – hiszen a Bibliában bőségesen találunk idézeteket mindkét nézőpont alátámasztására.
Talán az a jó, ha úgy vagyunk otthon a világban, mint ahogy azt Kr. u. 200 körül egy ismeretlen ember fogalmazta meg, Diognétosz nevű ismerőséhez írt levelében: A keresztények „a földön időznek, de a mennyben van a polgárságuk”.
„Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. (…) A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. (…) Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. (…) A lélek is a testben lakik, de nem a testből való; a keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók.” (Levél Diognétoszhoz V. 5, 9,. VI. 1, 3.. In: Apostoli atyák. Ókeresztény írók III. köt. Szerk. Vanyó László. Budapest, Szent István Társulat, 1988.)
Kölnei Lívia
Hasonló cikkünk: http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=278
Tweet