Horvátországi útinapló 1. – Tengerre, magyar!
Július elején Horvátországba utaztunk. Ez az egyszerű mondat sok várakozást, tervezgetést takar. Nem általános dolog, hogy két átlagos keresetű közalkalmazott három gyerekkel tengernél tud nyaralni – idén azért vált számunkra lehetővé, mert férjem jubileumi jutalmat kapott a munkahelyén.
Kedden hajnalban indultunk Budapestről öten: Gyuri, a férjem, Ágosti (19), Eszti (17), Zsuzsi (14) és én, az „anyu”. Skoda Felicia kombi autónk csomagtartója teljesen tele volt, de azért derekasan bírta a sztrádán a tempót. Kicsit aggódtam, él-e még a vámnál az élelmiszerek kivitelének 10 kg-os felső határa, de reméltem, hogy a horvát vámosok elnézőek lesznek most, hogy „besegítettük” őket az Unióba. Szerencsére csak az iratainkat nézték a határon.
Közép-Dalmáciát, Zára (Zadar) környékét céloztuk meg. Nem véletlenül. Ha egy művészettörténész él a családban (én vagyok az), minden útnak komoly célja van. Zára környékén volt a Johannita Lovagrend három középkori vára, azoknak a romjait kell lefényképeznem egy készülő könyv számára.
Zára, a dalmát tengerpart egykori fővárosa ma a külső ipartelepeivel fogadja az érkezőt, és ez nem túl szép. Délután három körül érkeztünk oda, fáradtan és türelmetlenül, ráadásul borús volt az idő. Talán ez volt az oka, hogy a Zárától délre eső tengerpartot nem találtuk szépnek. A parthoz nagyon közel volt az összefüggő szigetsáv. „Ez keskenyebb víz, mint a Balaton” – jegyezte meg Ágoston elszontyolodva, és igazat adtunk neki. Ráadásul a part menti fenyőerdőkből olyan hangos kabóca-ciripelés hallatszott, ami már-már riasztó volt. Északra fordultunk, hogy ott keressünk kempinget, ahol kitárul a tenger. Egy óra múlva meg is találtuk a legszebb szálláshelyet Vir szigetén, ahová egy hídon lehetett átjutni.
Egy árnyékos szögletben felvertük „háromszobás” sátrunkat, megmelegítettük és bekanalaztuk a vacsorát, és megmártóztunk a hideg vízben, amiben csak néhány északi ember fürdött rajtunk kívül ezen a borús napon.
Másnap felderítettük a szigetet, Virt. Kicsi sziget, de elég nagy ahhoz, hogy lejárjuk a lábunkat a ránk köszöntött kánikulában, vagy kocsival eltévedjünk a szűk utcákon. Megtaláltuk azért a legmagasabb dombot, ahonnan csodaszép kilátás nyílt körbe. Apró, tengerparti falvak, kék víz, kék ég, bodros felhők, a túlparton vadregényes hegyek.
Megnéztük egy erőd romjait, amit kalózok ellen építettek a helybéliek ötszáz éve.
A világítótoronyba viszont nem jutottunk el, ezért Gyuri szomorú volt. Délután fürdés, saját készítésű cukkinis tészta vacsora (receptjét lásd nemsokára a Talitán!), majd olvasgatás, beszélgetés zárta a napot. Kezdtünk ráérezni a nyaralás ízére.
Kölnei Lívia
Tweet