Humanae vitae – a sok vitát kiváltó szexuáletikai enciklika születése
A nem hívők ma a katolikus egyházat szinte kizárólag szexuáletikai állásfoglalásairól ismerik, és azokkal azonosítják. Ezek a kérdések, amelyeket az 1968-ban megjelent Humanae vitae című enciklika is tárgyal, fontosak ugyan, de semmiképp nem alapvetőek a keresztény hit szempontjából.
„Nincs szex a házasságon kívül, nincs válás, nincs abortusz, nincs fogamzásgátlás, a szex célja a gyereknemzés” – leegyszerűsítve és pontatlanul így foglalják össze a kívülállók, mit kellene betartaniuk a katolikusoknak. A katolikus szexuáletika alapja az 1968-ban, vagyis közel ötven éve kiadott Humanae vitae kezdetű enciklika. Az azóta megjelent hasonló témájú egyházi megnyilatkozások gyakorlatilag nem hoztak új tartalmat és véleményt, csak ennek az enciklikának a témáit árnyalták.
Meglepően nyilatkozott C. M. Martini bíboros, Milánó volt érseke 2007-ben a Humanae vitae-ről, és sok teológus társa is osztotta véleményét: „Elismerem, hogy a Humanae vitae enciklika sajnos negatív hatást is kiváltott. Sokan eltávolodtak az Egyháztól, és az Egyház is az emberektől. Nagy károkat okozott ezzel. A múltban az Egyház talán túl sokat is nyilatkozott a hatodik parancsolat témájáról. Időnként bizony jobb lett volna hallgatni.”
Milyen körülmények között született a Humanae vitae?
A II. Vatikáni zsinat befejezése (1965) után VI. Pálnak sok nehézséggel kellett szembenéznie. Elkezdte megvalósítani a zsinat által kívánt korszerűsítést, a reformokat (liturgia, a konzervatív római Kúria ellentámadása, a kollegialitás gyakorlásához a püspöki szinódus létrehozása…). Már 1963-tól működött egy népes szakértői bizottság a pápa megbízásából, amelynek tagjai a házasság és a születésszabályozás kérdéseit voltak hivatottak áttekinteni. Nagy súllyal szerepelt az az eldöntendő kérdés, hogy a házastársi szexuális aktusnak abszolút célja-e a gyermeknemzés, vagy csak esetleges, benne foglalt cél-e, mivel az élet továbbadása nem várható minden házastársi aktustól. Ez utóbbi esetben ugyanis a szexuális aktus értékét nemcsak a (feladatként értelmezett) várandósság lehetősége adná, hanem a házastársak szeretetközlése is egyenrangú (és nem csupán alárendelt) célja lenne. A szakértő bizottság haladó gondolkodású többsége ez utóbbira volt nyitott, és velük rokonszenvezett VI. Pál pápa is. Ottaviani bíboros és néhány társa azonban úgy vélte, hogy ez a bizottsági állásfoglalás eltér a katolikus egyház hagyományos tanításától, ezért felkért négy bizalmát élvező teológust, hogy készítsenek egy „igazi és valódi” ellenjelentést, amelyet nem vetettek alá a bizottság vizsgálatának. Két ízben személyesen is találkoztak a pápával, és ez elég volt ahhoz, hogy megnyerjék őt Ottaviani ellenjelentésének, tehát a korábbi, 1930-as szexuáletikai enciklika (Casti connubii) nézeteinek, amelyen a II. Vatikáni zsinat már túlhaladt. Ők azt a Szent Ágostonra visszavezethető nézetet vallották, hogy a házasság elsődleges célja a gyermeknemzés, és csak másodlagos a szeretetközlés, ami tulajdonképpen a bűnre hajló testi szexuális vágy „orvoslása”.
Mennyiben tekinthető haladóbbnak a zsinati dokumentum (Gaudium et Spes) a Humanae Vitae-hez képest?
A zsinat – a keresztény hagyománynak megfelelően – továbbra is megkövetelte a házasság egységét, fölbonthatatlanságát, a gyermekáldás felé nyitott voltát, de az a mód, ahogyan a Gaudium et spes, az egyik legfontosabb zsinati dokumentum ezt a kötelezettséget meghirdeti, némileg új, mert a hangsúlyok kissé eltolódnak. Az Isten törvénye a zsinat szemléletében nem kemény parancs, amelyet muszáj megtartani, ha el akarjuk kerülni a büntetést, hanem örömhír, amely megmutatja, milyen úton juthatunk el az üdvösségbe torkolló keresztény érettségre. Az erkölcsi elvárások az értékes szerelem belső követelményeként jelennek meg. A házasság termékenységének is a szerelem belső igényéből és a Teremtő szeretetéből kell fakadnia. A termékenység hátterében tehát lelki fejlődést, szeretetből fakadó elfogadást feltételez, ezért nem külső törvényként írja azt elő. A zsinat végeredményben a házastársak lelkiismeretére bízza a döntést a termékenység idejének és mennyiségének eldöntésében, az ő dolguk erre vonatkozóan helyes erkölcsi ítéletet alkotni az isteni törvényhez igazodva. A zsinat nem szándékozott konkrét megoldásokat adni e témában, hanem a pápától kérte, hogy további tanulmányok alapján adjon irányelveket. Ez lett a Humanae vitae, amely – részben csöndes, részben hangos – nagy ellenállást váltott ki egyházon belül.
A Humanae vitae enciklika fogadtatása: tiltakozások és értelmezések
A tradíciókhoz ragaszkodó és a progresszív nézeteket valló teológusok konfliktusa régebbi keletű volt, mint a Humanae vitae, de ez az enciklika felerősítette az ellentéteket. Tiltakozásként született 1989-ben az ún. Kölni Nyilatkozat, amelyet 163 nyugatnémet, svájci, osztrák, luxemburgi és holland teológiatanár írt alá, majd francia, belga és svájci teológusok (157-en) kritikus hangú levelet intéztek a Hittani Kongregációhoz. Közben egyes püspöki karok igyekeztek eligazítást adni a hívő házasoknak a tanítás gyakorlati megvalósításához. A francia püspökök nyilatkozatának részlete például így hangzik: „A fogamzásgátlás sohasem lehet jó. Mindenkor eltérés a rendtől, de nem mindig jár bűnnel. Tényleg előfordulhat, hogy a házastársak kötelességeik összeütközésével kerülhetnek szembe. Mindenki tudatában van a lelkiismeretes házastársak küzdelmének, főleg, ha a természetes ritmushoz való alkalmazkodás nem nyújt biztos alapot a születésszabályozáshoz. Egyrészt tudatában vannak kötelességüknek, hogy minden házassági aktusban nyitva álljanak az életnek. Ugyanakkor lelkiismeretben kötelezve érzik magukat arra, hogy elkerüljék vagy későbbre halasszák az újabb szülést. (…) Másrészt nem látják, hogyan mondjanak le szerelmük testi kifejezéséről anélkül, hogy ne veszélyeztessék családi életük szilárdságát. Ezzel kapcsolatban egyszerűen az erkölcstan állandó tanítására hivatkozunk: ha kötelességek ütköznek, és a rosszat semmiképpen sem lehet elkerülni, bármelyik lehetőséget is választjuk, akkor a hagyományos életbölcsesség szerint Isten előtt kell mérlegelnünk, hogy az adott helyzetben melyik kötelesség a fontosabb.”
Hasonló útmutatást adtak a kanadai püspökök is, a hívek lelkiismereti döntését hangsúlyozták, és a pápai körlevél érvelésének gyenge pontjaira utalva a katolikus szakemberek véleményének is hangot adtak. Tehát – leegyszerűsítve –, ha a házasfeleknek egy újabb nem kívánt terhesség és a (nem abortív!) fogamzásgátló eszköz között kell választaniuk, ez utóbbi, a kisebb rossz mellett dönthetnek súlyos bűn nélkül.
Ezek a püspöki útmutatások figyelembe veszik, hogy a keresztény élet az evangéliumi eszmény felé törekvő dinamizmus: állandó megtérés, amely az önzés, a bűn elleni küzdelmet követeli, hogy a hívő növekedjék a szeretetben. Fokozatosság, fejlődés, növekedés! (A „Minden vagy Semmi” elve nem vezethet célhoz a lelki életben és a lelkipásztorkodásban!” – hangoztatták a családszinóduson is.) A halálos és bocsánatos bűnök közti határokat nem lehet „objektív” módon kijelölni, tehát úgy, hogy csak a cselekvés tárgyát tekintjük (ahogy hivatalos egyházi dokumentumok ezt teszik), hanem figyelembe kell venni a személyes lelkiismereti döntést, a hitben való növekedést, az állandó megtérés (bűnbánat) követelményét, a tudatosságot és a szabadságot, tehát a helyesen értelmezett optio fundamentalist (vagyis az egyén tudatos elköteleződését a jó vagy a rossz mellett).
A német püspökök a Humanae vitae-t magyarázva a következő eligazítást adták: 1. Minden katolikus köteles komolyan tanulmányozni a körlevél állításait, bensőleg készen arra, hogy elfogadja őket. 2. Mindazok, akik az Egyháztól megbízatást kaptak a hit hirdetésére, különösen is kötelezve vannak arra, hogy lelkiismeretesen előadják a pápai enciklika tanítását. 3. A lelkipásztorok szolgálatukban, különösen a szentségek kiszolgáltatásában, tartsák tiszteletben a hívek lelkiismeretes, felelősségteljes döntéseit!
Tévedhetetlen vagy változhat a Humanae vitae-ben leírt szexuális erkölcsi tanítás?
1968. július 29-én Rómában, a Vatikán sajtótermében a Humanae vitae enciklikát bemutató Msgr. Lambruschini első kijelentése ez volt: „Az enciklika nem tévedhetetlen pápai tanítás, bár a Tanítóhivatal olyan megnyilatkozása, amely minden katolikus hívőtől engedelmességet vár.” Megmagyarázta, a pápa ebben a dokumentumban a természettörvényt értelmezi, nincs meg tehát az abszolút tévedhetetlenségnek az a garanciája, amely a kinyilatkoztatásban benne foglalt hittani és erkölcsi igazságok ex cathedra kijelentésénél megvan. Maga VI. Pál sem tekintette a születésszabályozásra vonatkozó irányelveit erkölcsteológiai szempontból lezártnak.
A Humanae vitae tanítása olyan zsinórmérték minden keresztény számára, amelyet követve közelebb juthat az üdvösséghez. De csak akkor, ha az útmutatások követése nem kényszerű, megkeseredéshez vezető lemondás, hanem az adott emberpár lehetőségeihez és képességeihez mért, örömmel és hittel vállalt életvezetés. A törvények, szabályok és ajánlások vannak az emberért, nem fordítva.
Vajon megjelenésének 50. évfordulójára, 2018-ra lesz-e elegendő indíttatása a Tanítóhivatalnak, hogy tagjai őszintén mérlegre tegyék a katolikus családi életre nevelés elmúlt fél évszázadát? Vajon van-e szándék, hogy a családi életet gyakorló világiak meghallgatásával, érveik és észrevételeik mély átgondolásával jelöljék ki a következő fél évszázad törekvéseit?
Az összefoglaló alapjául szolgált Szabó Ferenc SJ Házasság és család Krisztus fényében c. készülő könyve. (Várható megjelenés: 2015 év vége.) Szabó Feri atyának köszönöm, hogy kéziratát rendelkezésemre bocsátotta!
Kölnei Lívia
Hasonló témájú cikkeink:
Van olyan, hogy katolikus fogamzásgátlás és családtervezés?
Paráznaság a házasság előtti szexuális kapcsolat?
Dobostorta, avagy a családtervezésről
Tweet