Humoromnál vagyok
A humor elemi erejű. Szinte már érzelem, lelki állapot. Ha nevetünk, ugyanúgy csoroghatnak a könnyeink, mint amikor sírunk. Bármikor, bármilyen körülmények között magával ragadhat bennünket a nevetés, megláthatjuk valamiben a humort.
A humor a stilisztika tankönyvek szerint a komikum egyik formája. Megengedő, az ítélettől tartózkodó megnyilatkozási forma. Kapcsolódik a derűhöz, ami az akár oly tragikus életszakaszok, pillanatok idején sem hagy el bennünket. Az Íliász hatodik énekében is megjelenik a humor. A görög szó eredeti jelentése: „nedv”.
A trójaiak éppen nehéz helyzetben vannak. Hektór, a fővezérük, az eposz legrokonszenvesebb alakja, visszavonul egy rövid időre a csatatérről, ahol éppen nőrabló testvéréről, Páriszról derült ki – sokadszor –, hogy bizony a szerelem istennőjének, Aphroditénak a segítségére szorul a harcban. Hektórnak elege van. Párisz miatt még Helené is szégyelli magát. A világszép asszony szívhez szóló, önostorozó szavakkal fordul Hektórhoz, sógorához. Hektór azonban nem haragszik az asszonyra, ellenben Páriszra annál inkább – így van ez azóta is: idegeneknek könnyebben megbocsátunk, mint a hozzánk legközelebb állóknak.
Hektór ezután házába vonul, keresi feleségét, Andromakhét, de nem találja otthon. Az asszony trójai nők nagyobb csoportjában éppen a bástyáról szemléli a harcot, s mivel már egy ideje nem tudja kivenni sehol a férje alakját, azt gondolja, hogy meghalt. Amikor meglátja mégis a férfit, nagy az öröm.
Hektór és Andromakhé viszonya példaadó lehetne ma is a házaspároknak: őszinte, szeretetteljes, szerelmes, bensőséges, igazi elkötelezett házasságban élnek. Nem csoda, hogy az első öröm után a realitásokra kerül sor: mivel jóslatból mindketten tudják, hogy Hektór meg fog halni, méghozzá Akhilleusz kezétől, hiszen ez az istenek akarata, Andromakhé tisztában van a sorsával: Hektór halálával őt valamelyik görög harcos fogja magával hurcolni rabnőnek. Vele viszik majd kisfiukat is, aki a beszélgetés alatt is jelen van. Hektór Andromakhé sorsát teljes empátiával átéli:
„Haljak hát meg előbb, föld halma takarja be testem,
mint jajodat halljam, s tudjam, mint tépnek el innen.”
Majd a cselekménynek ezen a magas érzelmi pontján a hős kisfia felé fordul:
„Szólt ragyogó Hektór, s karját nyújtotta fiáért;/
csakhogy a szépövü dajkához pityeregve simult most/
vissza a gyermek, mert megijedt, így látva az apját,/
félt a sok érctől és a sisak lószőr-tarajától,/
látva, hogyan leng az föntről iszonyú lobogással.”
Ekkor a szülők, akik még nem ismerték a modern nevelési elveket, önkéntelenül, mondhatni gondolkodás nélkül nevetni kezdtek:
„Fölnevetett szerető jó apja, meg anyja, az úrnő.”
Úgy látszik azonban, hogy az akkori szülőknek és a maiaknak mégiscsak van némi közük egymáshoz, mert Hektórnak nagyon jó ötlete támad, hogy fiát megvigasztalja:
„És ragyogó Hektór tüstént lecsatolta sisakját,
és maga mellé tette a földre a messzesugárzót.
Megcsókolta fiát, szeliden ringatta a karján,”
Micsoda átváltozás, micsoda derű! A nagyszerű hős, kérlelhetetlen harcos gyermekét dajkáló édesapává változik, egyetlen pillanat alatt, akinek senki más nem fontos, csak a gyermeke. Majd egy fiáért elmondott fohász után:
„(…)szeretett feleségének karjára helyezte
csöpp gyerekét s ő illatozó kebelére ölelte
sírva-nevetve fiát;”
Igen, így vagyunk sokszor: sírunk, nevetünk. Micsoda boldogság Andromakhénak látni, férje mennyire szereti közös gyermeküket, így hát nevet. De közben tudja azt is, hogy hamarosan elveszíti Hektórt: sír.
A humor elemi erejű. Szinte már érzelem, lelki állapot. Ha nevetünk, ugyanúgy csoroghatnak a könnyeink, mint amikor sírunk. Bármikor, bármilyen körülmények között magával ragadhat bennünket a nevetés, megláthatjuk valamiben a humort. Ha a legkomolyabb beszélgetés közepén vagyunk, akkor is megláthatunk egy le-felugráló szőrszálat beszélgetőtársunk állán, vagy egyszerre észrevehetjük, hogy önkéntelenül elkentük a festéket a szemünk alatt, vagy egyszerűen csak eszünkbe juthat egy vicc. És már nevetünk is, de próbáljuk palástolni. Jó, ha nem kell. Mert a nevetés, a humor gyógyít. A legjobban az a fajta, amikor önmagunkon nevetünk.
Humoromnál vagyok – milyen bölcs is a magyar nyelv ezzel a kifejezéssel! Aki nincs humoránál, olyan, mintha nem is élne. Csak akkor vagyok, ha nevetek, csak akkor vagyok, ha képes vagyok felfedezni, megengedni, megélni a humort az életemben, amely egyáltalán nem biztos, hogy vidám. De ha nem nevetek, akkor még kevésbé lesz vidám. A humor érdekes keveréke a jelenlétnek és az eltávolodásnak. Tehát: humoromnál – vagyok!
Kóczián Mária
Kóczián Mária korábbi írásaiból:
Manipuláció közelről – Vízy Dorottya, a reklámok és a gyerekek
Képek innen
Tweet