Húsz nap 3. – Balatonkenesétől Andocsig
Végig az árnyas parton mentünk. Gyönyörű, kihalt utcák, luxusnyaralókkal. Egy ponton az út egyenesen ment tovább. De ott volt az a kapu. Hatalmas, bezárt vaskapu.
Hatodik nap: Balatonkenese – Balatonakarattya – Balatonvilágos – Sóstó – Balatonszabadi = 30,7 km
Három kilométer nem sok. Se autóval, se biciklivel. Talán még gyalog sem. Viszont három kilométer egy kapu miatt, az sok.
Végig az árnyas parton mentünk. Gyönyörű, kihalt utcák, luxusnyaralókkal. Egy ponton az út egyenesen ment tovább. De ott volt az a kapu. Hatalmas, bezárt vaskapu.
Lerogytam a táskámra, és csak néztem, néztem azt a kaput és a térképet. Hátha találok rajta valamit. Hátha van egy másik út a közelben. Hátha nincs is ez itt.
Tehetetlenül csapkodtuk a tobzódó szúnyogokat. Őrjöngve fordultunk vissza. A löszfal tetején, a tűző napon, őrült tempóban meneteltünk tovább.
(A térképen később megláttam a kis szürke vonalat: kerítés.)
Cseréltünk. Most ő aludt kevéske csomagunk mellett, és én mentem fürdeni a Balatonba. Szép lassan belesétáltam a végtelenben. Ahogy édesapámtól tanultam. Nem ugrándozva, nem rohanva. Kiélveztem a lehetőséget. Lassan, egyenletesen, mindig csak befelé.
Mire kezdett mélyülni, már senki sem volt körülöttem. Elmaradtak a fürdőzök, elmaradtak a csónakázók. Elrúgtam magamat a tó fenekétől, és szabad lettem. Lebegtem a határtalan vízben. Egyedül maradtam. Alámerültem. Teljesen egyedül. Hat nap után az első igazi magányos perc.
A templom kapujában jót pihentünk, de fel kellett kelnünk, hogy szállás után nézzünk.
Az első háznál nem tudtak segíteni. A másodiknál nem voltak otthon. A harmadiknál átirányítottak minket a panzióba. A negyediknél senki nem nyitott ajtót. Az ötödiknél kinevettek minket. A hatodiknál sajnálkozva tovább küldtek.
A hetedik házhoz csöngettünk volna, mikor egy hippi átszólt az út túloldaláról, hogy ő ugyan református, de a katolikus pap kedves ember, próbálkozzunk nála.
Próbálkoztunk. Szabad ágya neki sem volt, de kaptunk matracokat a hittanterembe és két doboz hideg sört.
Hetedik nap: Balatonszabadi – Siójut – Ságvár – Ecseny – Tab = 28,0 km
Vasárnap volt. De mire Ságvárra értünk, már zárták a templomot. A pap is indulni készült, amikor megszólította a kereszt tövében pihenő két lehasznált fiatalt. Minket.
Kikérdezett úti célunkról. Ajánlott egy szebb és kényelmesebb erdei utat, ne a forgalmas főúton kelljen küzdenünk a nappal. Megmutatta volna a térképen, de az – sajnos – a szomszéd plébánián volt.
Majd gondolt egyet, és elfuvarozott minket arra a szomszéd plébániára, megmutatta a térképet, készített róla másolatot, adott mellé pár liter gyümölcslevet, és elvitt minket, amíg csak kocsival vihetett; az erdő széléig.
Errefelé nincsenek hegyek, csak dombok. A falvak is kicsik. Még a kilátó sem magasabb hat méternél. Barátságos erdők, gondozott szántók, elhagyott gyümölcsösök, homokba vájt utak. Emberléptékű és barátságos vidék.
Mégis még mindig ősi, vad. Hiába a sok-sok szántó, órákon át lehet bolyongani a rengetegben. Minden dombtetőről újabb dombokat látni. Hiába keresed, a falut nem láthatod. Csak itt-ott jelzi egy kikandikáló víztorony, hogy laknak emberek arrafelé is. Az ott mi? Lulla, Torvaj, Ecseny, Jabapuszta? Vagy már Tab?
Az ősi Somogyország legendák, hagyományok, táltosok búvóhelye ma is. Mint egykor, Szent László idejében.
A kisváros szélén laknak: apa, anya és a kis Milán. A szülőktől örökölték a házat. A bútoraikat is. Műanyag búcsús játékok a szobában. Olcsó medence a kertben.
Csaba négy műszakban dolgozik. Hajnali négykor indul az öreg Simsonnal a munkahelyére. Edina mindig felkel, hogy megfőzze neki a kávét, és elkészítse a reggelit. Később elviszi Milánkát az óvodába, és ő is dolgozik. Csak este van egy kicsit együtt a család. Apa malmozik Milánnal, míg anya megfőzi a virslit.
Ha vasárnap este bekopog két vándor egy pohár vízért, akkor ott marasztalják éjszakára őket. Sütnek nekik tojást, leültetik őket a TV elé, kimossák a ruhájukat.
Nyolcadik nap: Tab – Kapoly – Andocs = 20,6 km
A képes-fa alatt dőltünk le pihenni. Egykor a régi idők zarándokai Andocs felé mind megálltak ennél a szentképnél. Megpihentek, ettek-ittak, mondtak egy fohászt, és indultak tovább. Az ősöreg tölgy lassan magába forrasztotta Szűz Mária képét.
Ma az elvadult erdősáv vastag szemét-tengere közt próbálnak elrohadni modern álzarándokok giccses mécsesei és műanyag koszorúi.
De halljuk, újra van zarándok, ki megpihenjen: fiatalok járják az újra felfedezett zarándok-ösvényeket. A szépet, a jót, az igazat kereső elszánt ifjúság, nem holmi bigott keresztények. Mit kereshetnek? És mit találnak?
Angyalok Királynéja. Öltöztetős Szűz Mária. Ruhákat varrnak neki, felöltöztetik, és azt hiszik, ettől jobb lesz. Hogy Jézus csak akkor gyógyít, ha a mamája kéri. Hogy a szent édesanyát ruhákkal és imákkal lehet lehengerelni. Hogy a több ima és felajánlás többet ér.
Hát én azt mondom, hogy bármit mondjak Jézusnak, ő teljesen odafigyel rám: nincs szükségem közvetítőkre és extra ajándékokra. Egy az Isten, és tőle kell mindent kérni. A többi csak babonaság.
Mégis azon a hétfő estén az üres templomban én Szűz Mária oltalmába ajánlottam mindenkit. Éreztem, hogy ez így van jól.
Eddig tudtuk, hogy merre kell, hogy merre akarunk menni. Ám Fűzfő óta egyre világosabb lett, hogy le kell csapni a tervből a száz kilométeres kanyart. Másképp nem bírtuk volna. Így viszont letértünk a térképeinkről. A munkásoktól kaptunk kölcsön egy kihajtogatós Magyarország-térképet. Fölírtuk egy listába az útba eső településeket. (Amiket a térkép jelzett.)
Nem volt többé pontos útvonaltervünk, nem számíthattuk ki, merre lesz szállásunk. Csupán egy papírfecnire írt listát követtünk, „vakon”.
Az utolsó támaszunkat is feladtuk. Se ital, se étel, se szállás, se térkép. Csak a cél maradt.
Elek László SJ
Forrás: Elek László SJ blogja
Kép: Andocs
Az előző részek:
Tweet