Húsz nap 4. – Andocstól Zselicig
Az unoka fel-alá száguldozott biciklijével a falu egyetlen utcáján. Nagyon élvezte: ma szerelte le nagypapa a pótkerekeit; nagyfiú lett. Eltekert mellettünk is párszor. Talán fordultában begurult az udvarukba, és elújságolta a nagy hírt: két furcsa szerzet üres kenyeret rágcsál az árokparton.
Kilencedik nap: Andocs – Fiad – Felsőmocsolád = 21,1 km
Mikor a házuk előtt jártunk, behívtak minket az árnyékos udvarra. Ittunk hideg szörpöt, és ettünk diós kalácsot. A többit próbáltuk visszautasítani, nem túl nagy iparkodással. Így is megtöltötték flakonjainkat hideg szörppel, táskánkat pedig kaláccsal.
Nem fogadtak be. Felsőmocsoládon senki nem adott szállást. Küldtek ide, küldtek oda. Ajánlották a szomszédot, a rokont. Rossz szemmel néztek minket, messziről követték lépéseinket. Minden ajtó mögül, minden ablak sarkából, a kerítések lécei között is figyeltek. De adni, nem adtak. Szállás és vacsora nélkül maradtunk.
A focipálya szélén állt egy öltöző, amit már többen is ajánlottak. Keskeny eresze alá telepedtünk le. A gyerekek még fociztak, a szomszéd kutya pedig egy órán át ugatott minket.
Magam sem tudom, hogy hogyan és miért, de könnyű szívvel, vidám lélekkel aludtunk el.
Sűrű éjszaka volt. A sarkon haloványan pislákolt a lámpa. A mindenfelelő cikázó villámok fényében néztük egymást, ahogy egészen a falhoz lapulva próbáltunk beleolvadni a falba. Tombolt az orkán. A focipályán, teljes szélességében, a patak hömpölygött.
Magunkra terítettük esőkabátunkat, és az orrunkat is behúztuk. Elbújva a hálózsák mélyére, próbáltam elhinni, hogy semmi sem árthat. A keskeny eresz alá beszitált a meg-megújuló eső. Itt-ott alánk csurgott a víz.
Negyedszerre zendített rá, amikor kezdett kivilágosodni. De reggel nyolcig ott kellett ücsörögnünk elgémberedett lábakkal, kialvatlanul, egészen átnedvesedve.
Tizedik nap: Felsőmocsolád – Somogygeszti – Somogyjád – Várda ~ Juta – Kaposmérő = 28,6 km
A faluba nem lehetett behajtani. A vihar a főútra mosta a hegyoldalt. Mi is bokáig süppedtünk az aszfaltot vastagon borító sárban. Traktorokkal próbálták járhatóvá tenni az utat. A kocsikat a szomszédokkal közösen ásták ki, hogy mehessenek dolgozni.
A patak is kiöntött. Valamelyik hídnál elakadtak a leúszó fák, és így a falu egyetlen gazdálkodó emberének tisztességgel felújított házát elöntötte az ár. Derékig állt a vízben, és elkeseredetten nézte az útról őt bámuló tömeget.
Egyetlen eső miatt. Elázott mindenük. Elázott mindenünk. Neki mindene volt. Nekünk nem volt semmink. Neki nem lesz semmije. Nekünk mindenünk lesz.
„Elvihetlek titeket egy darabig?” „Mi? Ki? Ja, minket? Hű, nagyon köszi!” Agrármérnök. Előző nap diplomázott. „Zarándokok vagytok?” „Miből gondolod, hogy azok volnánk?” Hazafelé tartott. Meglátott minket, és megállt. „Ahogy ott gyalogoltatok az út mentén, olyan zarándokoknak néztetek ki.” „Háát igen. Pest mellől indultunk Máriagyűdre.” Nem is stoppoltunk, mégis megállt, és felvett minket. „Máriagyűdig, gyalog?” „Aha. Szenvedünk rendesen, de valahogy csak meglesz.” Kaposvár határában rakott ki minket. „Imádkozzatok értem.”
Az első mondatunkból tudták, hogy nem az ő nyájukból vagyunk. Egy protestáns nem zarándokol, főleg nem Máriagyűdre. Mégis nagy természetességgel engedtek be a református lelkészségre.
Először lefürdettek minket. Aztán tisztáztuk, hogy az „ellenséghez” tartozunk. Majd a lelkész asszony összedobott egy meleg vacsorát. Étkezés közben beismertük, hogy még „rosszabbak” vagyunk: jezsuiták.
Este négyesben beszélgettünk, panaszkodtunk, magyaráztunk, hitvitáztunk. Hajnali kettőig. Nem volt hallgatóság, nem volt tét, mindenki őszintén magyarázhatta, védhette a hitét. És védték is. Parázsló vita és önzetlen befogadás. Ökumenizmus?
Tizenegyedik nap: Kaposmérő – Szenna – Patca – Szilvásszentmárton – Zselickisfalud = 18,0 km
Húsz család nyaralt közösen alig öt kilométerre tőlünk. Megdobbant a szívünk: egy hely, ahol nem kell kérnünk, mert minden van: ágy, asztal, TV. Egy hely, ahol nem kell kérnünk, mert az ismerősök mindent rögtön adnak: reggelit, ebédet, vacsorát. Egy hely, ahol nem kell kérnünk, mert a barátok segíteni akarnak: gyógyszerekkel, masszírozással, lábápolással. Egy hely, ahol ott vannak a szüleim.
Miattuk kerültük Kaposvárt nyugatról. Miattuk érintettük Patcát. Miattuk siettünk a tópartra. De áthidalhatatlanná vált az az öt kilométer, mert nem tudtuk, melyik irányban keressük őket.
Nem kellett kétszer mondanunk; mindjárt megértette, mire van szükségünk. Fordult egyet, és megjelent az ajtóban két fehér zacskóval. „Más egyebem nekem sincs. Ezt is úgy kaptam tegnap.” Ezzel átnyújtotta a furcsa zsákocskákat.
Megköszöntük illendően, és továbbálltunk. A falu szélén ültünk neki jól kivizsgálni, és megkóstolni. Gyümölcslé helyett vízzel fogyasztottuk. Ettük reggel, délben, este. Tízóraira és uzsonnára. Amíg el nem fogyott.
Közben hálát adtunk az EU-nak a támogatásért. Mindkét zacskó hirdette ugyanis, hogy „EU élelmiszersegély – Kukoricapehely 500g” Ez ám az úri étek!
Ételünk, italunk volt elég. A domboldalban még jól be is cseresznyéztünk. A szerény völgy, a két pici faluval és az azokat elválasztó tóval, olyan szép volt, hogy inkább nem kopogtattunk szállásért.
A temetőben telepedtünk le. Ettünk, ittunk. Sétáltunk a sírok között. Elnéztünk a dombokon túlra. Kerestem a lelkem békéjét.
A csempe, amin aludtunk, hideg volt. A szúnyogok kiéhezve vetették magukat ránk, élőkre. Az éjszaka kitört tomboló vihart alig tudta lefogni a ravatalozó széles verandája. Most sem aludtunk.
Elek László SJ
Az előző részek:
Tweet