Talita

Húsz nap 5. – Zselickisfaludtól Királyegyházáig

Három hét, négy-ötszáz kilométer, kettesben, gyalog. Élelem, pénz, mobil, megtervezett szállás nélkül. Egy váltás ruhával és egy hálózsákkal. Az útirányt és az útvonalat megterveztük, de mást nem. Ha kérdezték, kik vagyunk, csak annyit feleltünk: zarándokok.

Tizenkettedik nap: Zselickisfalud – Magyarlukafa = 17,1 km

Mindent elnyelő sártenger. Őrülten tűző napsugár. Betegesen tobzódó szúnyogok. Hol feküdhetünk le pihenni? Merre állhatunk meg pár percre? Hogyan élhetjük túl ezt a napot?
A kivágott bükkfák gerendái jelentették a szigetet a sárban. (Azokon egyensúlyozva próbáltunk szunyókálni.) Koszos pólónkba rejtettük az arcunkat a nap ellen. (Csak a kezünk és a lábunk égett le.) Nyakig befújtuk magunkat szúnyogriasztóval. (Egyszerre csak öt szúnyog pályázott a vérünkre.) Szenvedés a pihenés is.
Ezen a gyönyörű nyári napon, apa a fiával, szőrén megülve a lovat, köszönt nekünk, majd vidáman továbbügetett.

Tóbiás nem azon vitatkozott a feleségével, hogy segítsen-e nekünk, hanem hogy hogyan. A faluban nyolcvanan ha laknak. A vendégházak holland tulajdonban vannak. A faluházban száz gyerek táborozott. Egyetlen hely maradt még: a pajta. Felújított öreg pajta. Most falumúzeum, kézműves táborhely, színház. Mikor mire van szükség. A deszkák között átfúj ugyan a szél, de WC, villany, víz van. Alhatunk ott. Ha megfelel.
Mielőtt átmentünk volna a pajtába, megvacsoráztatott minket és elmesélte, hogyan járta be a Felső-Tisza vidékét egy szál csővázas hátizsákkal; élelmet és szállást koldulva.

Átjött a szomszéd. Köszöntött minket a falu nevében, hozott takarót, megkínált kávéval, egy falat kenyérrel. Pedig neki sem volt se pénze, se ideje. Éjjeli őr. Védi a zsenge kukoricát a túlszaporodott erdei vadtól.
A polgármesteren kívül talán csak a hollandoknak van stabil jövedelmük. A többiek alkalmi munkákból, segélyekből élnek. Meg a híres Vendel-napi búcsú kézműves vásárából. A faluba máskor nem jár be a busz. Az ABC hetente jön át a szomszédból.
Negyven éve, hogy Budapestről ide költözött egy csapat fiatal művész, fafaragó, egyéniség, hogy felépítsenek valami szépet, jót, igazat.
Szépnek szép, jónak jó, igaznak igaz. Csak szegény.

Tizenharmadik nap: Magyarlukafa – Somogyhárságy ~ Szulimán – Mozsgó – Szigetvár = 19,2 km

Az öreg Mercedese orrán ott volt a státusz jelvény. Vörös fényezését belepte a por. Az elkoptatott bőrülésben kényelmesen terültek el kilói. Nyakában aranylánc, megmaradt fogai között aranytömések. A lehúzott ablakon kisietett a dohányfüst és beszökött az út pora.
Épp le kellett volna térnünk az aszfaltról, amikor felvett minket. Száguldottunk a nagyon alsórendű főúton. A kedvünkért eldugott, beton lapokból összebarkácsolt, titkos átkötő utakon kerülgettük a traktorokat.
Jó tíz kilométer után, Szulimánban tett ki minket. Örült, hogy segíthetett. Egyetlen kilométerrel sem kerültünk közelebb Szentlászlóhoz.

Ételünk, italunk volt elég. (Pár marék kukoricapehely, két kulacs víz.) A Zselic térképpel jól eltájékozódtunk. (Szigetvár már nem volt rajta.) A napi táv miatt nem izgultunk. (Fél nappal a pótterv előtt jártunk.) A nap nem tűzött. (De elmenekültek az esőfelhők.) Mintha még a lábam is jobban bírta volna.
A mozsgói kastély kedvéért egy kis kitérőt tettünk. Aztán fel a szigetvári szőlőhegyre. Bara dűlő, Éva dűlő, Akácos dűlő. Egy kis szőlő, egy kis cseresznye, egy kis kilátás. Fejetlen feszület, megroskadt kápolna, elvadult turbéki kegyhely.
Pihenés az árokparton.
Egészen gondtalanok voltunk. Úgy emlékszem.

A járőrök visszatolattak, igazoltattak, kikérdeztek. „Kik önök? Honnan jönnek? Miért fekszenek az árokparton? Merre mennek? Szóval zarándokok. Őő ??? ! Ne feledjék, a Cataphlan mindenre jó! A lábfájásra is.”
A másik járőr csapat is visszatolatott, igazoltatott, kikérdezett. „Kik önök? Honnan jönnek? Miért fekszenek az árokparton? Merre mennek? Szóval zarándokok. Őő ??? ! Ne felejtsék el Máriagyűdön megnézni az oroszlánokat!”
„A szomszéd telefonált nekem. De én megnyugtattam, hogy nem cseresznyetolvajok vagytok, hanem én engedtelek be titeket az árokpartról a kertembe.” – mesélte a gazda az esti mise után.

Tizennegyedik nap: Szigetvár – Dencsháza – Katádfa – Bánfa – Szentdénes – Királyegyháza = 32,8 km

Jaj, kedveseim, én sem tudok adni nektek ebédet. Ma jön hozzám a fiam Pestről. Neki főztem jó csirkepaprikást és vargabélest. Sajnos olyan ritkán tud eljönni. Jogot tanul Budapesten, de nagyon rendes egy fiú ám. Jól tanul az egyetemen, és jár rendesen misére. A barátai is nagyon rendesek. Biztos örülne, ha megismerhetne titeket. Talán egy fél óra és megjön. Sietek is haza. Imádkozzatok érte is!
Itt az utcában van egy kis vendéglő. Jó olcsó és egész jól főznek. Arra megyek, megmutatom. Itt van háromezer forint. Ennyi elég lesz? Vagy adjak még?

Eltévedtünk. Szakadt az eső. Friss sárban csúszkált a lábunk. Nyakig érő vizes takarmányborsó szaggatta tovább elfoszlott nadrágomat. Szemünk előtt lebegett Királyegyháza.
Kikecmeregve az aszfaltra kisütött a nap. De két faluval arrébb megint eltévedtünk, és megint szakadt az eső. Öntözőcsatornákon keltünk át, saras kukoricaföldön tapostuk a sarat. Hajtott minket, hogy ismerősünk a plébános Királyegyházán.
Csuromvizesen, a harminc kilométertől remegő lábakkal, sötétedésre értünk a végtelenül hosszúnak tűnő Királyegyházára.
Becsöngettünk.
De Edvárd atya Szabadszentkirályon lakik.

Csendesen faltuk a friss rántottát. Hozzá finom kenyeret. Békésen ehettünk. Nem kérdezősködtek. Meséltek.
Mi hallgattuk, amit meséltek a plébános atyáról, annak családjáról. A hívekről, a faluról, erről a mai világról. Hallgattuk, amit meséltek az El Camminóról, a máriagyűdi zarándoklatokról, az egyetlen fiúkról. Hallgattuk, amit meséltek betegségeikről, kapcsolatukról, nehézségeikről.
A rántotta lassan elfogyott. Már csak a kenyeret rágcsáltuk. Ők még meséltek: az életükről, Istenről. Mi csak hallgattunk, befogadtunk, elnyeltünk.

Elek László SJ

Forrás: Elek László SJ blogja

Nyitókép

Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész