Húsz nap 6. – Magyarmecskétől Máriagyűdig
Csendesen szunyókáltunk. Lassan egy órája. Ennyi maradt a napi elmélkedésből. Lehúztuk a cipőnk, Isten jelenlétébe helyezkedtünk, és elbóbiskoltunk. Ráértünk. Reményünk sem volt arra, hogy eláll az eső.
Tizenötödik nap: Királyegyháza – Magyarmecske – Kisasszonyfa – Téseny – Baksa – Görcsöny = 25,0 km
Nyitva volt mindkét ajtó. Ezért jöttünk be. A falakról hullott a vakolat. A padok talán soha sem láttak lakkozást. Hiányzott minden díszítés, mintha befejezetlenül hagyták volna. Csak a friss biztosítéktábla jelezte, hogy van erre élet. Táskánk, cipőnk, zoknik alatt a tócsa lassan összeért. Egymásra néztünk, és visszahajtottuk fejünket a padra. A református templom szárazon visszhangozta a tetőről aláhulló csapadékot.
A koszos buszmegállóban épp a cipőmet rángattam le a lábamról, hogy kicsavarhassam a zoknimból a vizet, amikor odajött az a cigány férfi. Kérdezgetett, hogy merről jövünk, merre tartunk, minek csináljuk ezt az egészet. Szerencsére hamar odébb állt. Öt perc múlva megint ott volt. „Borsóleves csipetkével. Kell-e?” – mondta, és elindult a háza felé. Négyesben nézték a tévét, sodorták a cigarettákat. Kiscsirkék melegedtek az asztal alatt. Pár négyzetméteren. Gőzölgő borsólevest kaptunk, nagy tányérral. Majd egy egész fazékkal. Kávé is volt. Nem kínálták. Adták.
Nem tudtam eddig, hogy a borsóleves ennyire finom csipetkével.
A plébános nem volt otthon. Szakadó eső. Sötét. Vacogó fogaink miatt alig tudtunk beszélni. Több utcát végigjártunk. Húsz házhoz bezörgettünk. Semmi. Egy utcában a lezúduló patakkal küszködtek a férfiak, az öregasszony háza védelmében. Bár volt nekik elég bajuk, de megkérdeztük az őket bíztató lányt. Először forró teát kaptunk a meleg konyhában. Keresték a plébánost. Nagyon hosszan vacsoráztunk. Beszélgettünk közben a családjukról, a fociról, a plébános atyáról, az egyházközségről, a falu közösségéről. Az orvosi rendelőjük fűtött előterében aludtunk, míg a ruhánk a radiátoron száradt.
Ezt a családot is elfogadnám magaménak.
Tizenhatodik nap: Görcsöny – Ócsárd – Garé – Túrony – Máriagyűd = 20,8 km
Az utolsó nap. Az utolsó kilométerek. Zarándoklatunkból még négy-öt nap hátra volt, de Máriagyűdig már nem. Mögöttünk négyszáz kilométer. Hőségben és esőben. Pénz és biztonság nélkül. Meleg ebédek és üres kenyerek után. Sok jó emberrel találkoztunk, és rengeteg még jobbal. Aludtunk családnál, plébánián, parókián, temetőben. Éreztünk fájdalmat és éreztünk örömet. Már láttuk a Tenkest, már csak húsz kilométer! Csak húsz kilométer. Mint tüskék szúródtak az arcunkba az esőcseppek az erős szélben.
Hagytuk, hogy leessen rólunk a táska, és becsoszogtunk a templomba. Sokáig törölgettem a szemüvegemet, majd szembe néztem Isten házában Szűz Máriával. Elővettük a listát, mint Bodajkon és Andocson. A gyűrött, halványsárga karton lapot, ahova feljegyeztünk mindenkit, aki megajándékozott minket az úton. Jó emberek. Nem jobbak másoknál, van gondjuk, bajuk, bűnük, mint mindenki másnak. De jók ők, mint mindenki más. Kilencven ember. Kilencven történet. Kilencven emlék. Kilencven hálaadás. Kilencven fohász. És még nőtt.
Csönd lett, ahogy elzártam a csapot. Kihámoztam magamat elmállott fekete nadrágomból, és előhúztam a tartalékot, a tisztát. A tükörben már nem láthattam magam, vastagon bepárásodott. Erősen megtámasztottam magamat a kád peremén, és őrülten fájó csípőmre vigyázva belemerültem a forró vízbe. Egészen mélyen. Nem bánkódtam, nem izgultam, nem gondolkodtam. Két hét után most csak a testemre figyeltem, ahogy a napok alatt lassan egészen áthűlt csontjaim megérezték a forróságot, mint ahogy a fagyit rántják, ami kívül forró, belül jeges.
Tizenhetedik nap: Máriagyűd = 1,1 km
Reggel lett. Majd délelőtt. Aztán eljött az ebédidő. És mi nem indultunk tovább. Eddig soha nem mertünk még egy éjszakát kérni. Most kaptunk. Újra úgy ébredhettünk, hogy nem kellett azon töprengeni, mit fogunk enni és hol fogunk aludni. Már reggel biztosan tudtuk, hogy hol lesz az ágyunk. Nem kellett felhúznunk az este levetett vizes cipőt, a két pár koszos büdös zoknival. Nem kellett hajnalban a recsegő-ropogó lábainkkal küszködnünk, hozzá jópofát vágnunk. Egész nap nem kellett tennünk semmit. Olvasgattunk, aludtunk, sétáltunk. Mint az emberek.
A hegyoldalba is felhallatszott a jól ismert zümmögés. Végigkísért minket egész utunkon. Minden kis faluban, minden templom körül, minden parkban ott szólt, zümmögött, berregett. Ha nem láttuk és nem hallottuk, akkor a nyomaiból ismertünk rá. Kis utcasarkon vagy a hatalmas focipályán. Műanyag palackkal, sárga mellényben, védő szemüveggel, esetleg fülvédővel az ember. És mellette pihent, a vállán utazott, vagy a kezében kattogott, krákogott, visított. Az egyetlen munkalehetőség, az egyetlen pénzforrás, az egyetlen eszköz: a benzinmotoros fűkasza.
Egyetlen paphoz tizenöt falu is tartozik. A szomszédhoz csak tizenkettő, mert tanít a teológián. Összesen kétezer katolikus. Három falu teljesen cigány. (Minden örömével és nehézségével.) Ha az egyik plébános megbetegszik, akár tizennyolc falu is jut fejenként. Hitoktató, igeliturgia vezető, „száraz káplán” még akadna itt-ott, de tíz öreg néniért, fizetés nélkül, harminc kilométert ki tud bevállalni? Nincs fiatal, nincs utód, nincs jövő. És nem csak a vallás terén. Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Elek László SJ
Forrás: Elek LászlóSJ blogja
Tweet