Időutazás baleset után
Egy baleset átalakíthatja az életünket. Van, aki nem képes feldolgozni a történteket, mások megértik a velük történtek lényegét. A Békéscsabán élő Szedlják István honfoglalás kori tarsolykészítésben találta meg új élete értelmét.
– Mikor érte a baleset?
– Korábban elég sportos életet éltem. Azután 1986-ban egy nagyon súlyos motorbalesetben a medencecsontom és jobb lábam ripityára tört – utóbbit az orvosok le akarták vágni. Másfél évet töltöttem kórházban, 16 műtétem volt. A lábam megmaradt, de bottal, mankókkal járok.
– A balesetnek volt szerepe abban, hogy gyökeresen megváltozott az élete?
– Feltétlenül. Korábban fémmel foglalkoztam. Amit most csinálok, az egy belső, spirituális út is egyben. Miután 1957-ben születtem, a magyarság ősi viseletéről, történelméről szinte semmit nem tanultunk, így elképzeléseim sem voltak róla. Teljesen autodidakta módon kezdtem tanulni a régi fegyverek szerkezetét, működését, s egymás után készítettem el reprint változataikat – a XV. századtól egészen a XIX. századig. Lőni nem lehet velük, de minden egyéb elemük pontosan működik. Majd a számszeríj következett, amit – beleértve az asztalos munkát is – magam készítettem. E közben kerültem kapcsolatba a Békéscsabai Történelmi Íjászkörrel, s ők nagyon sokat segítettek az íj működésének, használatának megértésében. Öltözékeiket maguk készítik: ki mihez ért, azzal segíti a közösség többi tagját. Az övcsatok mellett a viselethez tartozott a tarsoly is, ami annyira megtetszett, hogy 1997 óta csak ezzel foglalkozom. Olyan sikere volt, hogy társaim egymás után kérték, készítsek nekik is, és így lassan egyre több tarsolylemez, tarsoly hagyta el a kezem.
– Mennyire korhűek ezek a tarsolyok?
– Sok-sok kutatás után mondhatom: teljesen. Kerestem ötvöst, aki segítségemre lehetett volna a réz megmunkálásában, de nem találtam. Így ezt is meg kellett tanulnom. Segítségemre volt a békéscsabai régész-történész-muzeológus Medgyesi Pál, tőle kaptam instrukciókat. Megfelelő szerszámokra is szükségem volt, s mivel ilyesmit vásárolni nem lehet, ezeket is magam készítettem el egészen addig, míg a fémen, bőrön azt a nyomot nem hagyták, mint jó ezer évvel ezelőtt. Csak hiteles forrásokból merítem a mintákat. Ez az életem! Annyi mindent kaptam általa, hogy elmondhatatlan.
– Mire gondol?
– A tudásra, barátokra, utazásokra, de van egy szakrális vetülete is: nagy és mély lelki út, melynek során csodálatos embereket ismertem meg. A gyökerek felé fordulásnak köszönhetem, hogy eljutottam Dániába, és megismerkedtem a vikingekkel. Talán meglepő, de az ő katalógusaikban is meg lehet találni a mi motívumainkat.
– Úgy értesültem, megnézi, kinek készít tarsolyt. Csakugyan: kinek?
– Valóban megnézem. Csak azért, mert valakinek pénze van, nem fogok neki tarsolyt készíteni. Azért sem, mert divat, vagy csak úgy tetszik. De aki viseli, használja, annak jó szívvel készítem. Magam is hordom, s nem hivalkodásból, hanem mert büszke vagyok rá, hogy ez az én munkám, aminek minden fázisát kézzel készítem. Megélni ugyan nem lehet belőle, mert ez egy másik minőség, ahol a szellemiség, a jól végzett munka tárgyiasul.
– Mennyire változtatta meg az életét a tarsolykészítés?
– Elsősorban a baleset változtatta meg az életemet. Akkor értékelődött át számomra, hogy mi az igazán fontos az életben. Szinte csak a szeretetet élem meg – a családomtól elsősorban. A gyerekeim nem szégyellték, hogy sánta vagyok, szinte lesik a gondolatomat, mindenben támogatnak, büszkék rám. Sok barátom van. Közülük jó néhányan nyúltak vissza, hozzám hasonlóan, a gyökerekhez: igyekeznek egy-egy régi mesterségbeli tudást újra életre kelteni.
– Mi a tapasztalata, mennyire gondolkoznak másként az önhöz hasonló hagyományápolók? Ezt a másfajta gondolkodást mennyire tudják a környezetük felé továbbítani?
– A magyarság ősi hagyományaihoz fordulás egy mély szellemi, lelki út, ami közben az emberi minőségünk is megváltozik. Jobbá leszünk, lehetünk. Az a tapasztalatom, hogy talán nem is a szűk ösvény felfedezése a legnehezebb feladat, hanem az azon való megmaradás. Akik gyermekekként kerültek évekkel ezelőtt közénk, mára többnyire felnőttek. Egy részük földrajzilag is távol került közösségünktől, másként alakult az élete. Azt senki nem tudja megjósolni, hogy addigi kötődéseik elég mélyek-e ahhoz, hogy később visszataláljanak arra az útra, amelyen annyi örömmel tartottak velünk. A felnőttek világa is átalakult. Jelentős részük súlyosan érintett a válságtól: ki eladósodott, ki munkanélküli lett, s már sem ideje, sem lelki ereje a közösség további táplálására, illetve az onnan való töltekezésre. Én – családomtól támogatottan – nyugdíjasként, erőmhöz mérten segítem a közös munkát. Ami a tudás tovább adását illeti: gyerektáborokba is elmegyek. Több mint tíz éve járok Kárpátaljára, egy iskolába. Nagyon mások ott a gyerekek. Tisztelettudóak, figyelmesek, lelkesek, előzékenyek. Az itthoniakkal kicsit elszaladt a világ, de mi neveltük őket ilyenekké. Igaz, jó szándékkal tettük, csak rosszul sült el. Járjuk a Vajdaságot, Erdélyben is gyakran megfordulunk. Ezeket a táborokat nagyon élvezik a gyerekek. Alkothatnak, megélhetik a szabadságot, és ez nagy dolog.
– Elcserélné a mai életét a régivel?
– Semmilyen körülmények között sem! Mi egy nagyon összetartó család vagyunk, édesanyám is közöttünk van még. Segítjük egymást, soha semmilyen problémánk nem volt. Egészséges emberként úgy terveztem, harmincéves koromig egzisztenciát teremtek. Szerettem volna egy lakást, egy kocsit, hogy elmehessek a családommal minden évben valahova nyaralni – nem voltak nagyra törő terveim. Akkor jött a baleset: 29 éves voltam. Amit ez a megváltozott élet hozott, ezt már nem cserélném el semmiért. Sokkal több érzelmet, barátságot, lelki gazdagságot, tudást kaptam így, mintha nem lett volna ez a változás. Mindig vannak jelzések, a folytatás csak azon múlik, hogy jobbra vagy balra indulunk.
Lehoczky Leopoldina
Honlap-ajánló és a képek forrása: http://www.tarsolyosok.hu/elkeszitem.htm
http://www.tarsolyosok.hu/szedljak.htm
Tweet