Talita

Interjú egy majdnem ateista rendezővel

Jean Becker, francia rendező hetvenhét évesen olyan filmet készített, a Nem beszélek zöldségeket, amelyet egyszerűen jó nézni. Talán a története fog meg, ami akár lehetne a miénk is, vagy hősei miatt, akiket negyven év és ötven kiló választ el egymástól? Nem tudom. De azt igen, hogy Jean Becker nem hisz Isten létében.

– Mi fogta meg Marie-Sabine Roger regényében?

Az, hogy valaki, aki ennyire nagydarab, mint akit Gérard Depardieu alakít, hogyan lehet mégis védtelen. Rájöttem, hogy a saját tudatlansága miatt. Hiába sugároz ránézésre erőt, mégis fél. Nem tudja, mit miért kell csinálni. Az idős hölggyel – akit a kilencvenhárom éves Gisele Casadesus játszik nagyszerűen – való kapcsolata során szemmel láthatóan fejlődik, önbizalma lesz.

– Az előbb beszélt a félelemről. Ön sokszor félt?

Mindnyájan sérülékenyek vagyunk. Ha egy adott helyzetben valakivel szemben az ember alsóbbrendűnek érzi magát, akkor fél. Ha nincs a másikban az a fajta tapintat, amely nem tudatosítja, hogy hiányosságaink vannak, akkor kicsinek, semminek érezzük magunkat. Csak az igazán intelligens emberek nem éreztetik másokkal tökéletlen voltunkat.

– 1961 óta rendez filmeket. Mióta tudja egészen bizonyosan, mit miért csinál?

Még mindig tanulok, és sokszor megkérdőjelezem magam. Későn érő típus vagyok. Csak a második korszakomban, amely körülbelül 50 éves koromban kezdődött, jött meg egyfajta önbizalom.

– Ez a bizonytalanság nyitottságot jelent?

Persze. Azok, akik biztosak magukban, sokszor tévednek. Nem is kedvelem őket. Sokkal jobban vonzódom azokhoz az emberekhez, akiknek kétségeik vannak. Ez azt jelenti számomra, hogy ők már tudnak valamit.

– Gondolkozott-e valaha azon, hogy miért csinál filmeket? Csak a családja miatt?

A családom régi filmes család, valóban. Hamar lehetőséget kaptam én is, hogy filmeket készítsek. Bár nem is tudom, mi mást csinálhattam volna, amiből meg is tudok élni. Izgalmas filmeket készíteni.

– Mennyire tud egy rendező/forgatókönyvíró jelen lenni a mindennapokban? Vagy örökösen “forgat”?

Éltem, de nem eleget. Féltem a holnaptól, hogy lesz-e lehetőségem újra és újra filmeket készíteni. Olyan a rendező, mint egy bokszoló, akinek újra és újra meg kell védenie a címét.

– Van családja?

Két fiam és négy unokám is van.

– A filmben érezhetően jelen van – szinte már keresztényi értelemben – a szeretet.

Nem vagyok teljesen ateista, de majdnem. Időnként, az igazán nehéz pillanatokban: a bátyám, az apám, vagy a nagyapám lelkéhez fordulok segítségért. Soha nem Istenhez.

– Miért nem hozzá?

Számomra Isten léte: képtelenség. Az egyházban 17 éves korom óta nem hiszek. A jezsuitáknál végeztem a tanulmányaimat, ahol át kellett mászni a falon, ha ki akartunk menni szórakozni. Egyszer elkaptak a barátommal együtt. Ki fognak rúgni, súgtam neki, miközben raportra mentünk. Kérjetek eltávozást, mondták, ki fogunk engedni benneteket, ha nem szóltok a többieknek. Csoportokat hoztak létre, amelyeknek az volt a feladata, hogy figyeljék egymást.

– Miért ment egyáltalán a jezsuitákhoz?

Minden iskolából kirúgtak már Párizsban. Egyedül ők fogadtak be. Ami pedig Istent illeti, el sem tudom képzelni, hogy van valaki, aki jó, és mégis megengedi ezeket a borzalmakat, amelyek nap mint nap történnek.

– Isten jelen van, de létezik szabad akarat. Az ember szabadon dönthet Isten mellett vagy ellene.

Én nem döntöttem Isten ellen! És ha le tudná állítani ezt sok mocskot, ami a világban történik, befogadnám az életembe.

– A halállal kapcsolatban sem gondol rá?

Minek? Hogy kiderüljön, van pokol, és én biztosan odakerülök? Most kérdezhetek én valamit? Ön hívő, ugye? De azért ne írjon rossz kritikát a filmemről!

– Nem teszem. A film jó.

Nem beszélek zöldségeket! (színes, feliratos, francia vígjáték, 82 perc, 2010)Germain (Gérard Depardieu) ügyefogyott mackóként csetlik-botlik az életben, alkalmi munkákból él. Sörözik a haverokkal, gondozza a veteményét, s az anyja házának kertjében lakik egy lerobbant lakókocsiban. Az egykori rossz tanuló ma is nehezen tud olvasni, a mindennapokat a maga egyszerű módján éli. A szeretettelenségben töltött gyerekkor, és a mindennapok sivársága után Germain csak abban leli örömét, hogy napközben a városka parkjában üldögél a padon, és eteti a galambokat. Itt hozza össze a sors Margueritte-tel (Gisele Casadesus), a törékeny, nyugdíjas tudóssal, aki minden idejét az irodalomnak, a könyveinek szenteli. A két ember szokatlan módon összebarátkozik. Az egyszerű, szeretetéhes fickó, és a világtól búcsúzó, művelt asszony kapcsolata mélységes szereteten, és egy szokatlan, de annál erősebb “anya-fiú” kapcsolaton alapul. Germain szomjazza a tudást, Margueritte pedig szeretne valamit átadni a szavak szeretetéből. Eleinte Margueritte olvas fel a hümmögő, szavakat ízlelgető Germainnek, aki lassan megérzi a tudás ízét. Ahogy lassan a túlkoros diák horizontja tágul, az élete jobbra fordul.

Konkoly Edit