Ismét Csángóföldön 2. – „…csujogatás helyett belefüttyent”
“Az idén már harmadik alkalommal indultunk Csángóföldre, hogy egy csángó faluban a gyerekeket a saját zenei kultúrájukra tanítsuk: ének, kobozjáték, amihez a Kodály-módszer szerinti szolfézsoktatás és alapszintű hegedűoktatás is társult.” Folytatódik a csángóföldi élmények sora.
A gyerekek az óvodában és az iskolában is románul tanulnak, de sok helyen a szülők otthon is románul szólnak hozzájuk – ez az államnyelv, úgy gondolják, hogy az életben jobban érvényesülnek az állam nyelvén. Egyik-másik gyerek szépen beszél magyarul, de sokan egymásnak fordítják a zenei utasításokat. Még maga a magyar tanár bácsi is, ha valami igazán fontosat akar mondani, akkor rögtön átvált románra. Mégis, ha a táncparkettre felállnak – az ember szeme könnybe lábad, annyira könnyeden, annyira zsigerből járják ki a moldvai csángó tánclépéseket, azokat, amiket mi a kisországbéli táncházakban nagy-nagy ügybuzgalommal, de annál botladozóbban, ügyetlenebbül próbálunk csak elsajátítani.
Ahogy a nyarak és az évek teltek, úgy éreztük egyre közelebbinek és közelebbinek a helyszínt, az embereket és a gyerekeket is. Volt olyan gyerek, aki mindhárom nyáron eljött zenét tanulni, serdülni kezdett, és manapság már „nagyfiúként” vagy „nagylányként” jött.
Sajnos kötelező zeneoktatás nincs, csak énekoktatás, az is a román iskolában, román nyelven. A magyar iskolában magyar ének- és táncoktatás is van, de az csak szakkör jellegű, vagyis nem kötelező.
A több év óta ismert gyerekek egyre ügyesebbek, egyre aktívabbak, és maguk is egyre jobban élvezik az éneklést, a zenélést. A kicsiknek az énektanárnéni megtanítja elmutogatni is: hogyan is mentünk fel a hegyre a komámasszonnyal, hogyan ütöttük ki a hordó oldalát, és hogyan ittuk meg a hegy borát. A nagyecska lányoknak már a két húron és egy ujjal eljátszhatóknál bonyolultabb kobzos dalkíséretet is tanítani lehet. Egy serdülő legényke pedig a Bulgáros utolsó ütemének üres negyedik negyedébe csujogatás helyett belefüttyent – nagy műgonddal és élvezettel.
Sajnálatos, hogy bár furulyás, vagyis sültüs kettő is van a faluban, furulya- és énekoktatás is folyik, de csángó kobzos már nincs, legalábbis olyan nincs, aki Csángóföldön tanult volna. Mandache Aurél pár évvel ezelőtti halálával pedig az utolsó csángó zenét játszó, bár magyarul nem tudó, cigány hegedűs is kidőlt a sorból. Talán mégiscsak sikerül azonban a saját kultúrájukat valahogyan kismagyarországi segítséggel visszacsempészni közéjük, talán mégiscsak sikerül valahogy egy újabb zenész nemzedéket csángó és magyar összefogással kinevelnünk. Pusztinában mindenesetre már több aranytorkú és aranyszájú fiatal felcseperedett az elmúlt években, de hasonló összefogás következményeként a Gyimesekben és Kalotaszegen is születtek már ragyogó eredmények…
Kilián Imre
Előző rész:
Ismét Csángóföldön 1. – „Miféle népek is vagyunk mük?”
A szerző korábbi írásai a Talitán:
„Áldja az a jó Máriecska!” – Hogy köszönünk ma?
A mámikák még csángó magyarul válaszolnak
Látogatóban egy 20 éves székely prímásnál
Tweet