Isten nélkül – Istennel együtt
Vágyaink mélyén tisztában vagyunk a kifosztottságunkkal. A versengés miatt elveszítettük az okos együttműködés lehetőségét. A hatalom és függetlenség vágyáért a felismerést, hogy mások érdekei ugyanolyan fontosak, mint a sajátunk. A hierarchiáért az egyenértékű emberi kapcsolatokat. Az érvényesülésért cserébe az otthonosságot.
Sokan úgy tudják, Nietzsche merte elsőként közzétenni a 19. század 80-as éveiben, hogy „Isten halott”.
Valóban neki sikerült megfogalmaznia leghatásosabban, legszínpadiasabban az Istentől elszakadt ember érzését. Szavai nyomán kortársai egy halott óriás kihűlő tetemét képzelték maguk elé, egy zsarnokét, akinek a világban hagyott hiányát nemsokára kitölti majd az Emberfeletti Ember – vagyis az Ember, aki önmaga egyetlen erkölcsi mércéje és ura. Mások úgy gondolták, Isten helyére majd a Tudomány lép, és az emberiség valamennyi problémáját megoldja.
Valójában persze nem Nietzsche volt az első. Az emberek többsége már a történelem előtti időkben elengedte Isten kezét. Képviselőik úgy döntöttek az Édenkertnek nevezett helyen és korban, hogy maguk akarják meghatározni, mi a jó és a rossz, a személyes tudásuk és érdekeik alapján. Nem hitték el, hogy Isten jót akar nekik, inkább megvonták tőle a bizalmukat. E döntés következményeit mi is viseljük, ma is érezzük.
Hogy mit veszítettünk? Vágyaink mélyén tisztában vagyunk a kifosztottságunkkal.
A versengés miatt elveszítettük az okos együttműködés lehetőségét. A hatalom és függetlenség vágyáért a felismerést, hogy mások érdekei ugyanolyan fontosak, mint a sajátunk. A hierarchiáért az egyenértékű emberi kapcsolatokat. Az érvényesülésért cserébe az otthonosságot.
Tudom, már maga a veszteségek sorolása is idealista vágyálomnak hat. Mégis megtoldom eggyel: elveszítettük egymás elviselésének és szeretetének a természetes lehetőségét is. Szinte hallom az ellenvetést: „Az emberek örökölt hajlamai nem engedik ezeknek a vágyálmoknak a megvalósulását. Belénk kódolt a birtoklás, uralkodás és alárendelődés vágya.” Nagy kérdés, vajon ezek valódi szándékok, vagy csupán az évezredes alkalmazkodás következményei? A hatalomnak és a biztonságra törekvésnek a vágya annyira áthat mindent, hogy már természetesnek tekintjük?
A saját életemben mégis úgy tapasztalom, attól az embertől kaphatok igazabb és megbízhatóbb szeretetet, támaszt, segítséget, aki a másik kezével Istenbe kapaszkodik. Kevésbé hagy cserben az az ember, aki belátja és elfogadja, hogy Isten ura az életének, szemben azzal, aki önmagát teszi saját (és mások) mércéjévé. S még az istenhit sem elég! Aki hatalomvágyó, büntető Isten-képet őriz, annak félelem bénítja a lelkét. Gyakorlatilag használhatatlan a többiek számára. Aki viszont megérti Isten jóságát, felismeri a szerető Istent, az napvilágra meri tenni a lelke kincseit, hogy mindenki részesülhessen bennük. Többé nem fél attól, hogy megrabolják.
Kölnei Lívia
Tweet