Jahve színre lép
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Isten nem irodalmi remeket akart ihletni a Bibliával, vagy ütős történetek láncolatát, amiből a legjobbak bekerültek a végleges szövegbe. Nem. A Biblia igazából egyetlen történet.
Ha megkérdeznek valakit arról, mi van a Bibliában, majdnem biztos, hogy bibliai történeteket kezd el sorolni, azok közül is főként a népszerűeket. Végigszalad a slágereken, kezdve Noé bárkájától Józsefen és Mózesen át Jónásig, aztán átnyargalva az Újszövetségre jön majd Jézus és Pál sztorija. Ezzel önmagában semmi probléma nincs, de néha nagyszerű a sok bibliai történet között felfedezni azt a láthatatlan fonalat, ami összeköti őket egyetlen, gigantikus kijelentéssé.
A kulcsszó az üdvtörténet. Ez az, amit én magam is sokszor nehezen veszek észre, mert annyira elmerülök a részletekben. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Isten nem irodalmi remeket akart ihletni a Bibliával, vagy ütős történetek láncolatát, amiből a legjobbak bekerültek a végleges szövegbe. Nem. A Biblia igazából egyetlen történet. Egy jó nagy.
Keresztények számára súlyos blaszfémia lehet még csak elképzelni is a nem hívő álláspontot, miszerint Jahve – aki a visszataszító kánaáni istenek ellen harcol – maga is kánaáni istenként kezdte pályafutását, majd ezután fokozatosan nyerte el azt a formát, amit az Ószövetségben megtalálunk. Ugariti szövegek lefordításai alapján sokan úgy gondolják, Izrael hitének megismeréséhez is közelebb jutottak. Ugaritban az az isten, akit leggyakrabban e gyűlés vezetőjeként ábrázolnak: El, aki furcsán hasonlít Jahvéra. Volt olyan kutató, aki összeszedte El jellegzetességeit, és állítása szerint azok nagyban egyeznek a Biblia Istenével. Az El istennév, amely a szemita nyelvekben szimpla köznév, az ugariti szövegekben tulajdonnévként szerepel mint a panteon legfőbb ura, a világ megalkotója, az istenek atyja és királya. Egyébként az El kifejezés az Ószövetségben 238 alkalommal fordul elő, jelenti az igaz Istent, az atyák Istenét, Izrael Istenét, és sok helyen a Jahve nevet helyettesíti. Ézsaiás a pogányok istenének neveként is használja – vagyis úgy tűnik, a bibliai szerzők is tisztában voltak azzal, mit jelent ez a fogalom.
A provokatív kérdés az, hogy az ősatyák – akik egyértelműen többistenhitű (politeista) háttérből indultak – azért gyakorolták máshogyan a hitüket, mert egyszerűen „átvették Jahvét” a kánaánita panteonból, vagy inkább az üdvtörténet adott pillanatának sajátosságai állnak mindennek hátterében?
Amikor arról vitázunk, hogy az Ábrahám idejében gyakorolt vallás más volt, mint a mózesi jahvizmus, egy természetes folyamat egyik képkockájába pillantunk bele. R.W.L. Moberly összeszedett több olyan jellegzetességet, ami a pátriárkák hitgyakorlatát megkülönbözteti a későbbi Jahve-szemlélettől. Nincs még éles ellentét a pátriárkák és a kánaániták között, sőt előbbiek jövevényként élnek utóbbiak között. Ábrahám és a többiek kultikus gyakorlata különbözik attól, amit később olvasunk, különösen a Második Törvénykönyvben, a Deuteronomiumban. Még nincs közvetítő, pap vagy próféta: Ábrahámot egy alkalommal nevezi a Biblia prófétának (Gen 20:7), mert másokért imádkozik – de nem olyan, mint a későbbi nabik, azaz próféták. Az eltérő paramétereket még lehetne bőven sorolni.
Mindebből a vallástudósok azt a következtetést vonták le, hogy Jahve egy „importált isten”, mert mindez nagyon más, mint amit később Mózesnél olvasunk.
De valóban így van ez? Szerintem nem számolnak az üdvtörténet fogalmával és folyamatosságával. Ha a fiam 3 és 8 éves kora között nem hasonlít rám, de 9 éves korától egyre inkább úgy néz ki, mint én, egyre inkább úgy beszél, mint én, egyre inkább úgy gondolkodik, mint én, akkor ez azt jelenti, hogy 3 és 8 éves korában nem az én fiam volt?
Buta hasonlat, de amit az üdvtörténet elején látunk, az a hit egy „kezdeti állapota”. Nem kisebb, nem rosszabb, hanem az akkori pillanatnak megfelelő. Valóban más, mint a mózesi jahvizmus, hiszen egészen más a történelmi szituáció, a szociokulturális tényezők és az üdvtörténeti kontextus. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy többek között ez is igazolja Ábrahám és a pátriárkák történetiségét: nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen vallási szisztémát olyasvalaki kitaláljon és leírjon, aki a mózesi jahvizmusban él.
Összegezve mindezt, azt látjuk, hogy Isten kijelentése fokozatosan bontakozik ki, ami néhol töréspontokat, hol halványabb, hol erősebb vonalakat váj a Biblia teljes, gigantikus történetének menetébe. Elindulunk a szoros és közvetlen kapcsolatból Isten és ember között (amiről a teremtéstörténetben olvasunk), majd eljutunk a pátriárkák nomád, állattenyésztő, családfő-központú, de még mindig Istennel személyes érintkezésben álló viszonyáig. Aztán jön egy nagyobb kanyar, megjelenik Mózes és a törvény, az ember és Isten között ott vannak a papok, léviták, próféták, hogy előkészítsék a színpadot a legnagyobb felvonáshoz: Jézus megjelenéséhez. Benne Isten megint közelebb lép, a kárpit szakad, mi is léphetünk, pünkösdkor pedig a Szentlélek a lehető legszorosabb módon, az emberben belül kezd munkálkodni.
Szerintem szép mindebben meglátni azt a hatalmas sztorit, aminek jelen pillanatban sincs vége, és amelyben – még ha kicsit és rövidet is –, de nekünk is osztottak szerepet. És ha ebből a perspektívából nézzük, akkor ugyan találhatunk olyan elemeket, melyeket sokféleképpen magyarázhatunk, de a mozaikdarabkák csak a történet egészét szemlélve kerülnek a helyükre. Nem El fejlődött Jahvévé, hanem a kijelentés haladt tovább a maga medrében.
Sytka
Forrás: Sytka blogja
Ajánlott cikk: Mennyire lehetett kemény a babiloni fogság?
Tweet