Talita

Keresztény női magazin

Jelenetek a házasságomból

eskv3
Volt, hogy kiteljesedett a házasságunk, és volt, hogy úgy éreztük: nem tudjuk, hogyan tovább. Jártunk pszichológusnál, papnál. Végignéztük, amint a baráti körünk tagjai, rokonaink megházasodnak, gyerekeik születnek, majd sokan elválnak. Láttunk együtt boldogságot és boldogtalanságot, születést és halált.

 

Húsz éve jöttünk össze Péterrel. Négy év után volt az esküvőnk, tizenhat éve.

Mivel három évvel idősebb vagyok nála, és már harminc felé közeledtem, két és fél év után előálltam a kérdéssel: „mikor veszel el?” Nagyon megdöbbent. Elmondtam neki, hogy rendben, kap még időt a döntésre, de mérlegelje, hogyha gyereket akarunk, akkor már nekem nincs olyan sok időm arra, hogy a programba belekezdjek.

Akkor még nem voltunk keresztények. Bár Péter katolikusnak volt keresztelve, egyáltalán nem gyakorolta a vallását. Engem meg sem kereszteltek.

Mindketten komoly szerelmi csalódások után voltunk. Egy kapcsolat alapjának a szerelmi szenvedélyt tartottuk, és emellett persze a hasonló érdeklődés, együtt jól eltölthető idő, általános emberi értékek közössége is megjelent. Bár soha nem hallottunk az elkötelezett keresztény házasságról, annyiban szerencsénk volt, hogy mindkettőnk szülei együtt élték le az életüket, így a hűséggel, a másik melletti kitartással közelről találkoztunk.

Amikor végül Péter elhatározta magát a házasságra, rettenetesen megijedtem és elbizonytalanodtam. „Valóban vele szeretném leélni az életemet? Biztos, hogy ez az én életem?” Kísértettek a gondolatok: „Hagyd ott, ne menj hozzá! Mással izgalmasabb lesz! Nem is hozzád való! Szereted egyáltalán?” Ebben a helyzetben elég rossz lelki állapotba kerültem. Ráadásul Pétert meg is ijesztette, hogy mi történt velem: „Eddig annyira akartad, most meg problémázol?”

A négy év alatt megismertük egymást, sok időt töltöttünk együtt, izgalmas helyekre utaztunk. Tudtam, hogy megbízható, egyenes, tisztességes ember, akire mindig számíthatok majd. Viszont nem egyezett a vérmérsékletünk. Ő nálam sokkal nyugodtabb, megállapodottabb. Én meg izgága vagyok, gyakran követelőző és számon kérő. Ezektől a tulajdonságaimtól ő félt – joggal.

Kétségeim ellenére beindítottuk a gépezetet, bejelentkeztünk az önkormányzaton. Péter egy váratlan kéréssel állt elő: hívő édesapja emlékére szeretné, hogy legyen egyházi esküvőnk is. Meglepődtem, de rögtön igent mondtam. A legjobb barátnőm, Lívia néhány évvel azelőtt megtért, tőle kértem segítséget, kihez forduljunk. Saját papjához, Sándor atyához irányított. Megtudtuk, hogy összeházasodhatunk úgy is, ha nem vagyok megkeresztelve, viszont jegyesoktatásra kötelező járni. Rendben, azon ne múljék.

Lámpalázasan készültünk az első alkalomra. De Sándor atya – rutinos és nagyon jó pap – már megjelenésével eloszlatta aggodalmainkat. Az otthonosan, paposan rendetlen plébánián nyugalom, csend és nyitott lélek fogadott. Rajtunk kívül még három pár készült péntek esténként a házasságra. Nem én voltam az egyetlen kereszteletlen sem, volt még egy “pogány” vőlegény. Ezek a péntek esték alkalomról alkalomra fontosabbak lettek nekünk. Az atya tapintatos volt és szeretetteli. Mivel tisztában volt vele, hogy nem vagyunk hitgyakorlók, pontosan tudta, miről érdemes velünk beszélni és miről nem, mert csak elriasztana vele. És mindvégig éreztem benne a megbocsátó derű mellett azt, hogy örül annak, hogy mindennel együtt és minden ellenére úgy döntöttünk, egyházi házasságot kötünk.

Tőle hallottam először arról, hogy milyen fontos egy házasságban az elköteleződés, a tudatos döntés. Én is úgy gondoltam, hogy a házassági hűség természetes dolog, de soha nem gondolkodtam el azon, hogy „jóban-rosszban”. Beszélt arról is, hogy lesznek majd nagyon is komoly problémáink, sőt megpróbáltatásaink a házasságban, amelyeket közösen tudunk majd megoldani. Így utólag látom, hogy minderre óriási szükségünk volt. Hogy a happy end ne az a pillanat legyen, amikor az ifjú pár győzedelmesen fogadja a gratulációkat a szertartás után a templom ajtajában.

Az egyházi házasságunkat el kellett fogadtatnom a szüleimmel is, főleg az apukámmal, aki – azóta is – meggyőződéses ateista. Négy-öt éves koromban nagyanyám elvitt templomba, s mivel ez kitudódott, apám számon kérte az anyját, engem pedig maga elé állított, átfogta a vállam, és mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Kislányom, Isten nem létezik, csak a papok találták ki.” Ennek ellenére egész könnyen elfogadta a templomi házasság tényét. Pétert szerette, és azt hiszem, úgy volt vele, hogy „csak már vigyék!”

Sándor atya az utolsó előtti alkalommal megkérdezte, hogy akkor mit szeretnénk, megkereszteljen-e bennünket vagy sem. A fiú nemet mondott, én igent. Akkor úgy éreztem, hogy a kereszténység azért jó dolog, mert jó ide járni az atyához. Olyasmiről beszél nekünk, ami emberi, hasznos. Jézus élete mindig foglalkoztatott, és ha én is keresztény leszek, akkor talán jobban meg fogom őt érteni.

Így az életgyónás után, a polgári házasságunk napján, egy nappal az egyházi esküvő előtt, katolikus lettem. Az atya megkérdezte tőlem, hogy megköszöntem-e már Pétert a Jóistennek. Elcsodálkoztam ennek a mondatnak a távlatán. Valójában még hosszú évek teltek el, amíg megtanultam köszönetet mondani érte. Azt is megkérdezte, hogy felkészültem-e a nehézségekre, arra, hogy ki kell majd tartani mellette: „Mert egy házasságban a nőnek mindig nehezebb, még egy ilyen jó ember mellett is, mint Péter.” Nem emlékszem, mit válaszoltam.

Volt miben kitartani: jöttek a gyerekek, meg kellett teremteni az otthonunkat, ki kellett alakítani az életünk új kereteit. Közben persze lázasan kerestük önmagunkat, saját, egyéni helyünket is a világban. Mára megtanultuk úgy keresni, hogy az ne menjen a másik életének a rovására. Ez régebben nem mindig sikerült. Szembesültünk azzal, hogy ifjúkori elképzeléseinket, vágyainkat nem tudjuk beteljesíteni. Sok gyereket szerettünk volna, kettő lett. Aktívabban szerettünk volna részt venni a civil közéletben, de ma már látjuk, az egy életünkben nem biztos, hogy mindenre jut idő. Vidéken, a zöldben szeretünk élni, de szeretjük a várost is: szembesülni kellett azzal, hogy ez rengeteg idő, pénz, energia. Volt, hogy kiteljesedett a házasságunk, és volt, hogy úgy éreztük: nem tudjuk, hogyan tovább. Jártunk pszichológusnál, papnál. Végignéztük, amint a baráti körünk tagjai, rokonaink megházasodnak, gyerekeik születnek, majd sokan elválnak. Láttunk együtt boldogságot és boldogtalanságot, születést és halált. Temettünk együtt valakit, akit nagyon szerettünk.

Az esküvőnk után el-eljártunk templomba vasárnaponként. Természetes volt, hogy a gyerekeket megkereszteltük. Aztán egyre ritkábban mentünk, majd amikor visszamentem dolgozni, már alig. Vasárnaponként éveken át dolgozatokat javítottam, míg Péter vagy anyósom megfőzte az ebédet. Aztán, amikor az életünk úgy alakult, hogy nem utaztam már be minden nap a városba dolgozni, elkezdtünk misére járni. Egyre gyakrabban. Majd egy idő után már rendszeresen. Ma már nem hagyjuk ki, csak nagyon komoly okból.

Sokan formaságnak tartják a misét, vagy azt várják, hogy azon mindig valami nagy dolog történjen. Mint ahogy a házasságról is az az elképzelése sok fiatalnak, hogy az lesz az igazi nagy dobás, csupa izgalmas eseménnyel. Pedig a mise mindig jó. Mert találkozás, együttlét. Ahogy a házasság is találkozás, együttlét. A nagy dolgok úgyis megtörténnek. Megszületik a kisbaba, katartikus élmény. De minden éjjel felkelni, hogy megetessük, már nem annyira felemelő. Elkapni a férjem szerelmes pillantását, együtt nézni a naplementét Velencében, katartikus élmények. De átvállalni tőle feladatokat, ha megbetegszik, ahhoz már kitartás kell, elköteleződés. Ha hetekig gondterhelt, nem azt vizslatni, hogy biztosan nem szeret, hanem arra gondolni: értünk dolgozik – ehhez megértés és türelem kell.

Most, húsz év után is, köszönöm Neked Pétert, Istenem!

 

Kóczián Mária

Korábbi, házasságról szóló írásainkból:

„Nem a véletlenekben, hanem a gondviselésben hiszek”

A házasságról – Kopp Mária halála után

“Meg kellett dolgoznom a hűségemért”


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162