Jézus módszere a „tanítványozás”
Milliószor feltett kérdés, már a könyökünkön jön ki, mégis újra és újra előszedjük a doboz aljáról: melyik a legjobb módja az evangelizációnak? Ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni, akkor az egyházak mai gyakorlata inkább azt mutatja meg, melyik nem az.
Mi sem természetesebb, mint hogy lelkes keresztények ezen a területen is kutatásokat végeztek, s eredményként egy nem túl meglepő statisztika rajzolódott ki szemeik előtt. Sajnos, a könyv, amelyben a kimutatásról szó esett, nem tért ki arra, mennyire reprezentatív a mérleg, mindenesetre, aki kicsit is szokott emberek között forgolódni, valami ilyesmire számíthatott.
Az Istent megismerők, vagyis megtért emberek…
… 54%-a személyes, szociális kapcsolatokon (szomszéd, barát, munkatárs)
… 29%-a családja, neveltetése során,
… 12%-a különféle keresztény rendezvényeken,
… 3%-a pusztán saját vágyakozásától hajtva,
… 2%-a egyéb módon
… jutott el arra a döntésre, hogy a kereszténység mellett teszi le voksát. Ez azt jelenti, hogy a két első kategóriát összevonva 83 százalékuk közvetlen emberi kapcsolatainak köszönhetően került mély kapcsolatba a hittel.
Hihető statisztika, számomra mindenképpen, hiszen személyes tapasztalataim mélyen alátámasztják. Teljesen logikus, hogy egy interaktívnak nevezhető, elmélyült eszmecsere, vita, perszonális kommunikáció, mely ráadásul nincs annyira időkerethez és helyhez kötve, mint egy konkrét rendezvény, mélyebben formálhatja az emberek lelkét.
Csak akkor azt nem értem, miért erőltetjük és ölünk bele pénzt, energiát, időt abba, hogy a régebbi formákat erőltessük, hangfalakat cipeljünk, produkciókat sorakoztassunk fel és műsorokat gyártsunk. Ez pont az a terület, ahol nem is nagyon tudunk lépést tartani a világi trendekkel, a tőkeerős és szórakoztatóiparra koncentrált marketingprodukciókkal. Nem akarom ráhúzni a vizes lepedőt a közelmúltban óriási hírveréssel járó Impact Now! elnevezésű rendezvényre, de az erről készült tucatnyi videó megtekintése után megint csak azt láttam, amit az elmúlt húsz évben nagyon sokszor. Az egészből az jött le számomra, hogy egyenruhába bújt és amúgy kedves, életvidám keresztények maguknak zenélnek, beszélnek, táncolnak Budapest terein. A felvételeken csak az látszik, hogy emberek sétálgatnak az utcán, páran néhány pillantással nyugtázzák a keresztények jelenlétét, többnyire azonban gyaníthatóan hívők figyelik a műsorokat. Bár nyilván voltak olyanok, akikkel személyesen is lehetett beszélgetni, lehet, hogy eredményesebb lett volna ezt az energiát szemtől szembeni találkozásokra fordítani, mert az utcát az átlagos magyar nem világnézet-váltásra használja./…/ Félre ne értse senki, maximálisan pártolom a kreatív dolgokat, szeretem az ízlésesen attraktív produkciókat is, csak ne ezektől várjuk, hogy emberi sorsok megváltozzanak. A 83 százalék személyes kapcsolat és a 12 százalék rendezvény arányát átgondolva kellene megtalálni azt az új utat a missziót tekintve, ami már egyébként olyan egyértelműen ott fekszik a lábunk előtt, hogy majd elbotlunk benne./…/
„Mikor értjük már meg, hogy az evangelizáció nem dolgoktól függ, hanem személyektől? Sokkal jobb, ha valaki egy éven át egy vagy két személy nevelésére szánja oda magát, hogy őket megerősítse a Krisztusban, mint ha az egész életét egy gyülekezetben tölti el, és különböző programokat valósít meg” – írja Az evangelizáció mesterterve című könyvében Robert B. Coleman. Mélységesen egyetértek ezzel a megállapítással.
Jézus szinte zavarba ejtő módon tanítványozott. Nem volt semmi kiforrott technikája, színpadképe, precízen konstruált ébredési stratégiája. Durván hangzik, pedig igaz: ha a számokat nézzük, Jézus tulajdonképpen eredménytelen volt. Bár ezrek hallgatták és mentek utána, ezek végül mind elhagyták. Erre azt mondanánk, Jézus nem volt hatékony, hiszen a körülötte lévők nagy részét nem tudta meggyőzni. Kudarcot vallott, hisz végül mindenki elpárolgott a közeléből, az emberek csak csodákat akartak, változást nem. Jézusnak nem sikerült a dolog?
Talán azért nem, mert nem is ezt akarta. Három éves szolgálata alatt nem arra koncentrált, hogy gigantikus megarendezvényeket szervezzen. Azok az emberek, akikkel a legtöbb időt töltött, saját tanítványai voltak. Velük étkezett, aludt, beszélt. Együtt gyalogoltak, halásztak, hajóztak, együtt voltak zsinagógában, templomban, tereken.
Persze Jézus nem zárkózott be remeteként az emberek elől, hiszen folyamatosan hirdette Isten országát, mégis életének állandó szereplője tizenkét tanítványa volt. Ez a tizenkét ember nem egy gyorstalpaló tanfolyamot teljesített, hanem három éven keresztül a Mestert figyelhette és szép lassan „tanulták el a szakmát”. Nem kapkodtak, nem siettek, hanem saját tempójukban haladtak előre.
Emberek, az ébredéshez nem az kell, hogy nagy csarnokokba zsúfolunk sok hívő embert, és ott mikrofonokba ordítjuk, hogy mostantól minden más lesz! Ez semmi, látványos lufi, ami ideig-óráig lelkesít, de aztán elpárolog, mintha sose lett volna. Az ilyen hatás eléréséhez elegendő, ha sok pénzünk van, és képesek vagyunk megmozgatni a szükséges erőforrásokat. Tömeget gyűjteni sosem volt feladata az egyháznak, tanítványokat képezni igen.
Az ébredéshez mustármagnyi kezdet szükséges. Együtt lenni tartós és személyes közösségben egy-egy emberrel. Tapasztalt, érett gondolkodású keresztényeknek kezdő, fiatal hívőkkel. Éveken keresztül csak beszélgetni, kapcsolatot építeni, mélyülni. Együtt röhögni és sírni, összekacsintani és elborzadni, imádkozni és szolgálni. Ez volt Jézus „munkamódszere”, ott van az Újszövetség lapjain, és majd kiüti a szemünket.
Nem kezdjük el megvalósítani?
Sytka
Forrás: http://megmondoka.freeblog.hu
Tweet