Jézus nem sietett
Elrohanok a másik, így a boldog élet mellett is. Pedig az Isten egy személyes, bensőséges szeretetkapcsolatra, szerelemre hív, hogy minden találkozást, minden kapcsolatot így éljek meg. Egyszer csak rájöttem, hogy ezt nem lehet kapkodva, felszínesen tenni, hanem csak éltető figyelemmel és magamat teljesen átadva.
A 2004.év húsvétja nekem az 54. volt, de talán csak a 14. húsvét, amit valóban szerettem volna, és próbáltam is megélni.
De nem tudok Krisztussal együtt meghalni! Nem tudom elhagyni megszokásaimat, önző és evilági életemet, és 2004-ben sem támadtam fel egy Isten-központú életre. Sírok, de nem Jézust sajnálom, hogy meghalt értem, hanem magam, hogy az idén sem sikerül…
Miért?
Egy találkozás jut eszembe.
Nagyon elfoglalt, borzasztóan fontos ember vagyok, állandóan rengeteg elintézni valóm van, ezért folyton rohanok, ami sajnos egyre nehezebben megy. Fájnak a térdeim, fáj a szívem, fáj, hogy élek. Azon a napon kétszer is vissza akartam fordulni, de győzött a muszáj.
Fájós térdeimet masszírozva, lerogytam a metróajtó mellett üresen hagyott ülésre, és a „Szeretet útja“ című könyvet olvastam. A következő megállóban begördült mellém egy alvó gyermek babakocsiban. Ösztönösen „felugrottam“, hogy átadjam a helyem az anyukának. Idősebb cigány asszony állt előttem, aki csak a kezével és fejével jelezte, köszöni, de nem ül le. Zavartan még egyszer felajánlottam helyemet, majd visszaültem, és úgy tettem, mintha olvasnék. Végre jött az Árpád-hídi megálló, ahol le akartam szállni. Kapkodva pakoltam és indultam volna, de a babakocsi megelőzött. Magamban morogva előre engedtem őket, de aztán, mint akit a darázs csípett, futottam el mellettük. Akkor utánam szólt a cigány asszony:
– Fiatalember, mondhatok valamit?
– Igen, hogyne – mondtam, és pénz után kutattam zsebemben.
Közel lépett hozzám, megfogta a karomat, a szemembe nézett, és borgőzös lehelettel azt mondta:
– Jézus nem sietett.
– Igen, igen, de én sietek – mondtam zavartan és lángoló arccal.
Õ csak fogott, nézett, és újra mondta:
– Jézus nem sietett.
– Igen, igaza van– mondtam már elgondolkodva a Cursillón is hallott szavakon, és a felismeréstől bódultan, egy másik feljáró felé vettem még mindig sietős lépteim, majd a jó irányba fordulva még egyszer elhaladtam az alvó kisfiút nyugodtan toló asszony mellett. Tekintetünk ismét találkozott, és most magamban hallottam rekedtes hangját, „Jézus nem sietett.“
Õ eltűnt a folyosóban, de nekem akkor földbe gyökerezett a lábam.
Most már nem siettem, hanem a történteken elgondolkodva, az érzéseimre figyeltem. A találkozás örömén túl a megértett üzenet boldogsága és békéje volt szívemben. Azóta sokszor ismétlem ezt a három szót, és mondom most is az utó-cursillo kapcsán.
Hová is rohanok?
Elrohanok a másik, az Isten, így a boldog élet mellett is. Pedig az Isten egy személyes, bensőséges szeretetkapcsolatra, szerelemre hív, hogy minden találkozást, minden kapcsolatot így éljek meg. Rá kellett, és rá kell jönnöm, hogy ezt nem lehet kapkodva, felszínesen tenni, hanem csak éltető figyelemmel és magamat teljesen átadva.
Van egy küldetésünk: megélni a világban az Örömhírt, hogy szebb, boldogabb, krisztusibb legyen minden ember. Ha kapkodunk, akkor megöl az elvárás, a teljesítménykényszer és az ebből fakadó sikertelenség.
A Cursillo több mint 50 éve ajánl egy kipróbált módszert: a barátságot, azaz baráti kapcsolatot Istennel és emberrel!
Hogyan?
Ahogyan ideálunk, Jézus tette. Váljunk barátokká, ismerjük meg mélyen egymást! Ne csak eltűrjük, hanem csodáljuk és segítsük is a másikat! Legyünk fontosak egymás számára, legyünk – mint személy és mint közösség – része egymás életének!
Szívemben a remény és az elszánt akarat támadt fel, hogy a következő húsvét igazi legyen, és ne csak nekem, hanem sokunknak. Bárcsak meghalnék szokásaimnak, elképzelt és látszólag működő keresztény életemnek, ami a biztonságot jelenti számomra ebben a változó világban, és bárcsak újjászületnék!
Kezdjük újra!
De ne elölről – hiszen annyi jó, érték, küzdelem, ima és tett van már mögöttünk –, hanem másképpen és még jobban. Még szorosabban Jézussal és egymással!
Vállalva az új, krisztusibb életet, ami csupa kihívás, kaland és kereszt. Jézus nem sietett! Mi se siessünk, de kezdjük el élni a teljes és apostoli keresztény életet! Most még ne akarjunk nagy dolgokat tenni, kezdjük kicsivel: 1 telefon, 1 levél, 1 ölelés, 1 jó szó, 1 könnycsepp, 1 halk bátortalan igen és fohász: Istenem, segíts!
Segítsetek, én is vágyom szeretni az Istent, a Fiút és a Lelket, de nem fogom fel, nem értem meg, nem élem meg, hogy Õk mennyire szeretnek, mert ezt csak rajtatok keresztül tapasztalhatom meg.
Román Attila
Nyitókép: innen
A szerzőről itt olvashatsz.
Tweet