Talita

Jézus születésének képei

Hogyan is született Jézus? A szűkszavú híradások nem árulnak el sokat. Annyi bizonyos, hogy hétköznapi környezetben csodálatos esemény zajlott – ezt a misztériumot próbálták századokon át kifejezni a festők és a szobrászok.

Az evangéliumok közül kettő, Máté és Lukács említi röviden Jézus születését. A téma ábrázolásának kiindulópontja Lukács híradása: „Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” (Lk 2,6) A születéssel kapcsolatos jelenetsor itt azonban nem ér véget: részletesen elmeséli az angyalok híradását a pásztoroknak, a pásztorok megérkezését Betlehembe, hódolatukat a Gyermek előtt.

A kereszténység első századaiban nem szenteltek különösebb figyelmet Jézus születésnapjának, inkább isteni és királyi megjelenését (epifánia) ünnepelték január 6-án. Rómában a 4. századtól jelöltek ki külön ünnepet Jézus születésének, mivel azonban a valódi dátum nem ismert, december 25-re, a téli napforduló pogány ünnepére helyezték a napját. Ennek praktikus és szimbolikus okai voltak. Praktikusan ellensúlyozni akarta az Egyház a pogány ünnepet, jelképesen pedig azt akarták kifejezni, hogy amióta Jézus, a második isteni személy megtestesült, ő a „legyőzhetetlen Nap”, a „Világ Világossága”.

A Jézus születése-ábrázolások állandó szereplői a Kisded mellett anyja, Mária, nevelőapja József és az istálló állatai, elsősorban az ökör és a szamár. Azt hihetnénk, hogy ez már a kereszténység kezdeteitől így volt, pedig nem. A legelső képeken – sírszarkofágok domborművein – még csak a jászolban fekvő Gyermek, egy ökör és egy szamár, valamint pásztorok szerepeltek. Mária csak a Háromkirályok hódolata-képeken kapott szerepet. A 431-es efezusi zsinattól ez megváltozott: Mária itt kapta meg az „Istenszülő” kitüntető címet (ezt a félreértések elkerülése végett helyesebb volna talán Istent-szülőnek magyarítani), ettől kezdve kultusza nagyobb teret nyert, így alakja „helyet kapott” a születést ábrázoló képeken is. Názáreti Szent József még később, a 6. századtól tűnt fel ezeken az ábrázolásokon. Nyugaton általában istállóban, vagy istállónak berendezett barlangi jelenetként ábrázolták Jézus születését.

Különös, hogy miért éppen az ökör és a szamár szerepel Jézus mellett – noha az evangéliumok nem említenek állatokat. Izajás 1,3-ra vezethető ez vissza: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” A betlehemi jászol miatt kapcsolódott tehát a két bibliai lelőhely, és a korai egyházatyák jelképes értelmet tulajdonítottak az állatoknak. Az ökör volt a Törvény által megkötözött zsidó nép, a szamár pedig a bálványimádás terhét viselő pogányság képviselője. A kettőjük között fekvő gyermek Jézus szabadította meg mindkettőt igájától.

A keleti kereszténység ikonjai eltérnek a nyugati formáktól. Ők a születést barlangban ábrázolják, amelyről apokrif evangéliumok írnak. Mária a barlang bejáratánál matracszerű fekhelyen fekszik. Gyakran megjelenik ezeken az ábrázolásokon a két bábaasszony, Zelomi és Szalome, akiket szintén apokrif iratokból ismertek, valamint a földön ücsörgő Szent József, angyalok és pásztorok is. Jézus jászla időnként egészen furcsa, magas építmény, olyan, mint egy oltár. Nem véletlenül: a jászol és az oltár összekapcsolása az Oltáriszentségre utal, vagyis Krisztus kenyérré és borrá változtatott testére. Krisztus ugyanis „élő kenyér”-nek nevezte magát.

Nyugat-Európában a 13. századtól egyre nagyobb teret hódított a misztika. A hívők szerették volna egészen mélyen átélni a vallásos történéseket. Assisi Szent Ferenc volt az első, aki prédikációja helyszínén, a grecciói erdőben megjelenítette a betlehemi istállót: egy védőtetőt ácsoltatott, alá szalmával bélelt jászolt állított, majd odavezetett egy ökröt és egy szamarat. A bensőséges jelenlétnek az igénye egész Európában elterjesztette a jászol- illetve betlehem-állítás szokását. Ugyanez a bensőséges vallásosság eredményezte annak a szobortípusnak a kialakulását, amelyet „Gyermekágyas Mária” címmel illetünk, és az oldalán fekvő Máriát ábrázolja, amint jászolban fekvő fia fölé hajolva megsimogatja a gyermek állát.

A nyugat-európai misztika hatására a bensőséges érzelmek egyre nagyobb szerepet kaptak. Ferences misztikus irat a 14. századi Meditationes Vitae Christi (Elmélkedések Krisztus életéről), amelynek a szerzője leírta látomását Jézus születéséről: Mária nem szenvedett úgy, mint más asszonyok, hiszen mentes volt az eredendő bűntől, hanem egy oszlopnak támaszkodva, fájdalom nélkül hozta világra gyermekét, majd térdre borulva imádta.

A kortárs Svéd Szent Brigitta víziója ugyanezt erősítette meg: „…hirtelen, egyetlen pillanat alatt hozta világra fiát, akiből elmondhatatlan fényesség áradt, ami a naphoz sem hasonlítható, nemhogy a gyertyához, amivel József világított. (…) Amikor a Szűz érezte, hogy már megszületett a gyermek, lehajtotta fejét, imára kulcsolta kezét, és nagy áhítattal imádta fiát.”

Ezek hatására Európa-szerte olyan Jézus születése- (valójában a Gyermek imádása-) képeket festettek, ahol a gyermek Jézus meztelenül fekszik a földön, nem a jászolban, hanem legfeljebb Mária köpenyén vagy egy kendőn – testéből fény árad, anyja és József mellette térdelve csodálják. A késő középkorban ez a téma sokféle elemmel gazdagodott, például jelképes tárgyakkal és virágokkal, József levetett cipőjével (a tisztelet jele Isten jelenlétében).

A templomokban és a múzeumokban leggyakrabban a pásztorok vagy a három napkeleti bölcs hódolatát ábrázoló képekkel találkozhatunk, ezért a tudatunkban könnyen összemosódnak a Jézus születése-ábrázolásokkal. Holott nem ugyanarról van szó – ezek már későbbi epizódokat jelenítenek meg.

Felhasznált irodalom: A keresztény művészet lexikona. Szerk.: Jutta Seibert. Budapest, Corvina, 1986.

Képek: 1–2: Jézus születése-ikonok, 3: Petrus Christus: A Gyermek imádása 1445, 4: El Greco: A Gyermek imádása.

Kölnei Lívia