Talita

Johanna és Emilie – Az első zsidó-keresztény női egyesület

1848-ban a hamburgi hatóság hivatalosan is elismerte a német katolikus felekezetet (a katolikusok ugyanis kisebbségben voltak a protestánsok mellett), és engedélyezte annak helyi működését. Az elismerést követően a katolikus kisebbség a város demokratikus struktúráinak kiépítéséért szállt síkra. Így került a társadalmi emancipációt és integrációt szorgalmazó zsidó Johanna Goldschmidt a katolikus kisebbség szociális hálózatába. Ennek keretében megvalósíthatta egy régen dédelgetett és regényében is megfogalmazott tervét: egy vallásközi, női egyesületet hozott létre. A népművelés és ezen belül a nők oktatása olyan fontosak voltak számára, hogy terveinek megvalósítása érdekében egy keresztény egyesülethez fordult akkor, amikor ez mind a hamburgi társadalmon, mind saját felekezetén belül komoly és minden bizonnyal vitatott újítás volt.

Johanna Goldschmidt (1806–1884), 8 gyermekes anya, a hamburgi reformzsidósághoz tartozott. Apja, Marcus Hertz Schwabe, hamburgi kereskedő, később a Hansa-város kereskedelmi tanácsosa címét viselte. Férje, Moritz David Goldschmidt is kereskedő volt. Johanna korán megismerkedett Rousseau és Pestalozzi pedagógiai nézeteivel, majd Friedrich Fröbel lelkes követője lett. 1847-ben jelent meg „Rebeka és Amália. Levelezés egy izraelita nő és egy nemes hölgy között korunk és életünk kérdéseiről” című regénye. A mű az író neve nélkül látott napvilágot, ezért később viták merültek fel a szerzőség körül. Volt, aki egy keresztény lelkésznek tulajdonította, noha a bevezetőből egyértelműen kitűnik, hogy a szerző egy zsidó nő: Rebeka Meier, a regény főszereplőnője egyértelműen azonosítható Johanna Goldschmidttel. Mindketten gondos feleségek és anyák, és mindketten úgy vélték, hogy a házasság célja a gyerekek nevelése, amely elsősorban az anya feladata. A regény nemcsak olvasmányos, de tanulságos is: az előszóban a szerző írt a zsidó nők hátrányos helyzetéről és egzisztenciális félelmeiről, és ismert igaz barátságokat is a zsidók és a keresztények között.

A regénybeli egyesület tagjai ismeretterjesztő előadásokon vettek részt, és különböző kérdéseket vitattak meg. Ebben a formában a nők felfedezhették és fejleszthették gyakran elhanyagolt értelmi képességeiket, és átléphették a vallási korlátokat. Ha idővel sikerül elérni, hogy az egyesületben senkit nem foglalkoztat, mely felekezethez tartozik az új érdeklődő, akkor ez lesz a hit leggyönyörűbb győzelme, mert a másik emberben csak egy testvért látnánk – így nyilatkozott regényében Johanna Goldschmidt a felekezeti határok nélküli együttműködésről.

A nő közéleti szerepéről azt vallotta, hogy ne csak az érzelmekre hallgasson, hanem álljon a szív és az ész logikája között. Egy nő ereje éppen abban van, hogy a kettőt harmonizálhatja. Hangoztatta, hogy a nő legfontosabb működési tere az otthon és a család, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen ki kell vonnia magát a közéletből, hiszen okosan hathatnak a nők azokra, akiktől a politikai döntések függnek.

A regény megjelenése után egy évvel, 1848-ban Hamburgban megalakult a „Szociális Nőegylet”, amelyben nyolc zsidó és nyolc keresztény nő jött össze. Emilie Wüstenfeld (1817–1874) volt a keresztény nők egyik vezetője. Közös álmuk ezzel megvalósult: egy olyan társaság, amelyben a különböző vallású és társadalmi helyzetű nők megismerik egymás életkörülményeit, és a társadalom jobbítása érdekében felülkerekednek a különbségeken. A katolikus városi kisebbség égisze alatt megalakított női egyesület szigorúan kerülte a vallási témákat, céljuk a polgárok közötti kulturális és szociális kapcsolattartás volt. Nem törekedtek a más felekezetűek beolvasztására, kölcsönös szeretettel és előzékenységgel a kezdeti vallási idegenkedést sikerült legyőzniük. Egymás szokásaira odafigyeltek: például az egyesületi ülések soha sem estek péntek esti vagy szombati órákra. Ám a zsidó nők részéről mégis tapasztalható volt egy bizonyos távolságtartás, nem voltak hajlandók hivatalosan csatlakozni a német katolikusokat támogató női egyesülethez, amelynek keretében működtek.

1849-ben Hamburgban életbe lépett az ún. „provizórikus rendelet”, amely fontos lépés volt a zsidók egyenjogúsítása útján. Az egyesület még aznap este ünnepséget tartott ebből az alkalomból, és meghatározta a működés további céljait. A női jogokat összehasonlították a férfiak jogaival, és úgy vélték, hogy nem minden férfijog lenne fontos a nők számára. A nők nyilvános fellépésének kérdésében nézeteltérések merültek fel, de közös megállapodással távol tartották magukat a radikális női mozgalmaktól, amelyek szerintük nem használtak a nők társadalmi helyzete javításának. Szakmai területen is nézeteltérések merültek fel: a tagok egy része Friedrich Fröbel programját támogatta, és az óvodák létesítése mellett döntött, a másik rész – az óvodák körüli első nehézségek láttára – megtorpant, és inkább Karl Fröbel női főiskolai terveit favorizálta. A zsidó tagok elzárkózása a keresztény egyesülethez való csatlakozástól tovább növelte a kialakult feszültségeket. 1849-ben az egyesület megszűnt, ami azonban nem jelentette azt, hogy Johanna Goldschmidt és Emilie Wüstenfeld felhagytak volna társadalmi működésükkel.

A megkezdett tervek később kisebb-nagyobb sikerrel megvalósultak, 1849-ben 22 óvoda nyílt meg Hamburgban. A női főiskola, amely elsősorban óvónőket képzett, 1850-ben létesült és 1852-ig működött. Egy felekezetközi utódszervezet is alakult a szegények ápolására. A Johanna Goldschmidt nevéhez kapcsolódó Fröbel-szeminárium máig is működik, a főiskolát alapító Emilie Wüstenfeld nevét ma gimnázium viseli Hamburgban.

Rebeka és Amália természetesen nem mindenben hasonlítottak Johanna Goldschmidtre, illetve Emilie Wüstenfeldre. Mindkét nő erős jellemmel és akarattal rendelkezett, mindkettőnek világos elképzelése volt arról, mit tehet, illetve mit kell tennie egy nőnek a társadalomért. És még egy nagyon fontos vonás: mindketten megértették a női összefogás fontosságát, és a konkrét együttműködés érdekében képesek voltak átlépni a felekezeti korlátokon.

Hrotkó Larissza

1. kép: Két hölgy a 19. sz. közepén (a kép csak illusztráció)

2. kép: Johanna Goldschmidt 

3. kép: Emilie Wüstenfeld 

Hasonló cikkeink:

Jelenits István: Teremtő módon gondolkodni