Talita

Katolikus vagyok és jógázom!

Amikor évekkel ezelőtt katolikusként jógázni kezdtem, egyszerűen csak egy olyan mozgásformát kerestem, amely átmozgat, és egyben le is csendesít, ellazít. Zajos, pörgős, sokszor fejfájós és feszült mindennapjaimban úgy éreztem, pontosan erre lenne szükségem.

A vallási hátteréről nem sokat tudtam, és arról sem volt sok információm, hogy egy jógaóra milyen mértékben jeleníti meg az eredeti kulturális-spirituális közeget, illetve mennyiben marad meg kizárólag a sport szintjén.

Már az első órák után világossá vált számomra, hogy ez több egy tornaóránál. A gyakorlatok, „ászanák” elvégzését követően, a légzőgyakorlatok és relaxációk hatására olyan mértékű lecsendesedést és összeszedettséget tapasztaltam meg, amilyet eddig még sosem. Megérintett, vonzott ez az atmoszféra, amelyben első pillanattól kezdve otthonosan éreztem magam. Érdeklődésem nőtt, és jógaoktatómmal hosszú beszélgetésekbe kezdtünk a jógáról, a hindu vallásról, régi és mai indiai mesterekről. Tiszteletet keltett bennem mély elkötelezettsége, önfegyelme, aszketikus életmódja, morális tartása. Ugyanakkor kiütköztek – nem mindig súrlódásmentesen – gondolkodásunk alapvető eltérései, az isten-, ember-, és világképünk közti szakadékok. Bár mélyebbre ásva sok különbségről kiderült, hogy igazából csak hangsúlyeltolódás, mégis, alapvetően más talajon álltunk és állunk. Ez persze nem akadályozza meg azt, hogy végső soron egyfelé tartsunk!

Otthon is ászanáztam, és egyszer az egyik gyakorlás után, teljesen ellazult és koncentrált állapotban, a földön lótuszülésben maradva fordultam Istenhez és mondtam el napi imádságomat… Rendkívül intenzív élményben lett részem, bár nem történt semmi látványos dolog, egyszerűen csak annyira jelen tudtam lenni, amennyire még sohasem. Test és lélek együtt imádkozott. Éreztem, hogy ez jó.

Mindezek hatására kíváncsi lettem az Egyház ezzel kapcsolatos tanításaira. Olvasni, beszélgetni kezdtem róla, és hirtelen rengeteg ellentmondó véleménnyel találtam szemben magam. Többnyire az elutasítás és elzárkózás falaiba ütköztem. Ez addig még érthető, amíg a határok szinkretista összemosásának veszélyeire figyelmeztet és óvatosságra int, de hogy egyes szerzők egyenesen démoninak és ördögtől valónak bélyegzik a jógát, megdöbbentett. Tapasztalataim fényében ezt a mozgásformát értéknek láttam, és számomra a kérdés abban állt, hogy keresztényként ehhez a jó és értékes dologhoz milyen mértékben lehet közöm. Leválasztható-e a gyakorlás a spirituális háttérről, meddig mehetek? Hol a határ, mi van, ha átlépem? Mi a helyes viszony más vallásokhoz? Oktatóm hite mire tanít, és én mit tehetek hozzá az ő meggyőződéséhez?

Úgy éreztem, hogy a tisztánlátáshoz egy kis távolságra van szükségem. Abbahagytam néhány hónapra a gyakorlást. Sokat imádkoztam, hogy felismerjem, mekkora hangsúllyal, milyen intenzitással és időtényezővel lehet helye a jógának az életemben. Elszántan kerestem az utat egyházi berkekben, melyen múltamat nem megtagadva, tapasztalataimat beépítve juthatnék előbbre. Kerestem az elfogadó, nyitott hozzáállást, amely ugyanakkor határt is tart.

A szemlélődő, kontemplatív imamód, a Szent Ignác-i lelkiség visszaigazolást jelentett számomra. Sok korábbi, a jógával kapcsolatos tapasztalatom magyarázatot nyert, és felsejlettek a következő lépcsőfokok. Felszabadító, „hazatalálós” élmény volt. Ezen az úton szeretnék továbbhaladni.

„A jóga alapítója egy Patandzsali nevű indiai ember. Életére vonatkozólag nagyon különböző hagyományok léteznek. Egyesek szerint az i.e. 5. században élt, mások viszont életét az i.sz. 2-3. századra teszik. Különböző gyakorlatokat tanított, melyeknek célja, hogy az ember uralkodjék minden szellemi tevékenységén, és így legyőzze a tudatlanságot, az önzést, a rendetlen ragaszkodásokat, az ellenszenveket, az élethez való görcsös ragaszkodást.” (Részlet Nemeshegyi Péter SJ: Mi a jóga? c. írásából.)

Most újra jógázom, de kevésbé intenzíven, mint korábban. Mellette más sportot is űzök, azonban a lazítás és befelé figyelés képességének fokozására az előbbi a legmegfelelőbb. Sok kérdésre továbbra is keresem a választ, de az bizonyos, hogy ha a jóga ösvényeiből pusztán a mozgásformát és légzést, azaz a technikát alkalmazom, akkor spiritualitásától, lényegétől tiszteletteljes távolságot tarthatok, melyet – legalábbis egyelőre – fontosnak érzek. A lényeg számomra Jézus Krisztus, az Ő élete, keresztje és feltámadása. Egyszerre nem lehet két úton járni. Jézus tanítványaként csak vendég vagyok a jógaórán, de szívesen látott vendég.

„Fogd és vidd!” – ahogy jógaoktatóm szokta mondani.

Zsófia

Nyitókép innen.