Képkockák Barcelonából 1. – Ezerarcú város
Nyáron a jó sorsunk Barcelonába vezetett, férjemmel megismertük kicsit a pezsgő életű, egyszerre szép és csúnya, mégis nagyon vonzó katalán fővárost. Néhány felejthetetlen képkocka következik!
Megérkezésünk napja nagyon zűrös volt. Nemcsak a repülés izgalmai, majd az idegen város szövevényes metróhálózatán való kiigazodás, a szállásunk megtalálása és a hőség tették próbára idegeinket és fizikai állóképességünket, hanem egy esti program is, amelyet előre megszerveztem magunknak az interneten. De ne vágjunk a dolgok elébe!
A barcelonai metró labirintusában meglepően lepukkant, retró hangulat fogadott. Az általunk használt két vonalat valamikor az 1950-es–60-as években építhették: még nem volt mozgólépcső, és nem arra a nyüzsgő, másfél millió lakosú városra méretezték, mint ami ma veszi körbe. Szűk, labirintusszerű járatok, pléhborítás, töredezett burkolatkövek, levegőtlenség – a szerelvények viszont modernek és légkondicionáltak. Arra is rá kellett jönnünk, hogy egyes kocsitípusoknál az ajtókat nekünk kell kinyitni egy kilincsféleséggel (kétszer alig tudtunk leszállni). A metrózás mindig izgalmas élmény volt!
Barcelonában (is) sok a koldus és a kukázó. Sehol nem láttam még olyan fura kéregetőket, mint itt. A reptérről a városközpontba vivő HÉV-en egy férfi letette keréken gurított kis hangfalát, beindította magnóján a karaoke-t, és trombitálva-énekelve régi slágereket játszott Louis Armstrong stílusában. Műsorát percre pontosan két megálló közé időzítette, úgy, hogy még a kalapozásra is alkalma legyen. Leszállt, és ment a másik kocsiba. Egy másik napon, a hosszú metrószerelvényen találkoztunk az „üvöltő koldussal”. Szakállas fiatalember volt, katonai zubbonyra és gatyára emlékeztető öltözékben, szertartásosan megállt a szerelvény közepén, és onnan üvöltötte katalán nyelvű próféciáit vagy sérelmeit. Utána szökellő mozdulatokkal körbejárt, kalapozott. Arcán zaklatott, feldúlt érzelmek látszottak. Amikor azonban a szerelvény megállóhoz ért, vonásai kisimultak, egészen normálissá vált, csöndben maradt, és úgy tett, mintha csak egy ártatlan utazó lenne. (Valószínűleg el akarta kerülni, hogy kitessékeljék a kocsiból renitens viselkedéséért a peronon álló biztonsági őrök.) Elindulás után a kocsi másik részében zúdította szózatait az utasokra. A zenész kéregető nagyobb népszerűségnek örvendett, több külföldi is adakozott neki, míg a katalánul üvöltő koldusnak csak egy-két megfélemlített helybéli adott pénzt, mert csak ők érthették a fenyegetéseit.
Mivel a szobánkat a szállón csak délután háromtól foglalhattuk el, betettük bőröndünket a csomagmegőrzőbe egy nagy buszpályaudvaron. Mi mást nézhettünk volna meg elsőként, mint a lerombolt egykori citadella helyén létrehozott parkot – ez ugyanis útba esett valódi célunk, a szép középkori Santa Maria del Mar templom felé. A parkban irigykedtem a csodálatos, virágzó leander bokrok láttán: mi úgy pátyolgatjuk itthon a leandereket, mint a hímes tojást, mégis csak csenevész bokrokat nevelgetünk ezekhez képest!
A Santa Maria del Mar bazilika – mint általában minden középkori templom – örömmel dobogtatta meg a szívemet. De arra nem gondoltam, hogy meg is izzaszt: a vastag falakon belül nem hogy kellemes hűvös, hanem szinte még nagyobb hőség fogadott, mint odakint! Gyanítom, hogy ezek a napsütötte falak még télen is ontják magukból a hőt. Ez egyébkénr jellemző valamennyi templomra Barcelonában (a légkondicionált Sagrada Familián kívül).
Még egy kedves képet osztok meg erről a templomról: elhagyatott hátsó kapuja felett egy mosolygós Mária-szobor pillant le a járókelőkre. Kopott kagylós háttér előtt áll, hiszen ő a Tengerek Úrnője, a barcelonai hajósok védőszentje (ahogy arra a bazilika neve is utal). Fölötte az Atyát jelképező szoboralak áldó kézzel, fején pedig élő galamb ül rendszeresen, erre utal a szobrot borító madárürülék. Mégis, Máriácska kedves lányarcán nem látszik harag, inkább mintha derülne azon, hogy a galamb a Szentlélek szerepébe helyezi magát.
Este ötre foglaltam belépőjegyet interneten a város nevezetességébe, az Antoni Gaudí egyik mesterművének számító Güell Parkba. Akkor még nem tudtam, hogy ez elég messze van a szállásunktól, és elég nehéz odajutni egy frissen Barcelonába érkező turistának, aki még nem tudja felbecsülni a távolságokat. Majdnem lekéstük a szigorúan vett belépési időt. A helyszínen megértettük, miért a szigorúság: úgy áradt a nép a parkba, Gaudí mesevilágába, mintha ingyen lakomán vehettek volna részt. Pedig itt nem a test, hanem a szem és a szellem lakott jól a csodaszép látvánnyal, amit Gaudí pazar fantáziavilága teremtett.
Kölnei Lívia
(Folytatjuk)
A képek a szerző felvételei.
Képkockák Barcelonából 2 – Sagrada Família, a kőbe zárt himnusz
Tweet