„Kerek élet, kerek beszéd” – Beszélgetés Kocsi Márta népi iparművésszel
Székelyföldön, Korondon elképzelhetetlen volt, hogy a férfi ajándékozzon virágot a nőnek. Egyetlen kivétel volt: a gyopár, mert azt virtus volt megszerezni, hegyre mászni érte. A fiú sárga szalagot adott a lánynak, ha pedig komolyabbá vált a kapcsolatuk, piros szalagot. A lány azt a copfjába belefonta, mert az volt a napsugár, a fiú jelképe. Aki ilyet viselt a copfjában, másnak már nem illett lekérni a táncnál.
– Mi indított arra, hogy a népművészetre tedd fel az életedet?
– Családi örökségem a somogyi népművészet. Rokonaim az ottani egészséges paraszti kultúrában éltek, és nagyon ügyes kézművesek voltak. Pesti lányként sok időt töltöttem Anyu rokonságánál, Segesden, ami valaha jelentős mezőváros volt, kilenc templommal, komoly kézműves iparral, nem olyan kis falu, mint ma. Úgy hiszem, a segesdi kézműves őseinktől kaptuk Miklós bátyámmal azt a képességet, hogy nagyon könnyen megtanuljuk ezeket a mesterségeket.
– Édesapád oldaláról is hozod a kézügyességedet, hiszen ő Kocsi Miklós, festőművész.
– Apu Bernáth Aurél és Barcsay Jenő tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán. Polgári foglalkozása mellett, szabadidejében otthon alkotott. Néha elkísértük, amikor kiment Csömör határába festeni. Számunkra természetes volt, hogy Apu festőművész. Valójában fel sem tudtuk fogni, mekkora kincs volt ez nekünk. Tőle a rajz és a művészet szeretetét kaptam. Édesanyámtól és nagyszüleimtől a népművészetét. Most, felnőtten, mindezt megköszönöm a Jóistennek.
– Erdélyben a legjobb mesterektől tanultál.
– 1973 hideg, havas januárjában Páll Antal korondi fazekassal az utcán, a kapuja előtt találkoztunk először. Beszélgettünk, és egy idő után azt mondta nekem, a férjemnek, Csomor Lajosnak és Miklós bátyámnak: „Ne álljunk itt a kapu előtt, lépjünk bé az életbe!” Rácsodálkoztam erre a meghívásra. Később megtudtam, hogy a székelyek a kerítéssel körbevett, ház körüli udvart nevezik „életnek”. Ott és akkor mi valóban beléptünk a Páll család életébe, és ez sorsfordító volt számomra. Óriási szeretettel fogadtak el családtagnak.
– Miért pont őhozzájuk mentetek?
– Mintegy 600 fazekas élt akkor Korondon, látszólag bő volt a választék. Bandi Dezső néprajzkutató tanította őket a hagyományos motívumok használatára, de nem mindenki fogadta meg a tanácsait. A Páll család igen.
Páll Anti, amikor kértem, hogy hadd tanuljak nála, egy hamiskossót fazekalt, ezzel mutatta, hogy milyen jó mester ő. A hamiskossó (korsó) elkészítése nem egyszerű: több fazekalt darabból kell a korongon összeállítani. Miközben dolgozott, készítettem róla egy agyagszobrocskát. Életem első agyagszobra volt, minden gondolkodás nélkül, a belső, lelki erő irányításával formálta a kezem. Ő elkészült a hamiskossóval, én is elkészültem a szoborral. Döbbenten nézte a szobrot, aztán egy metsződróttal lemetszette a szobrocskát a korongról, kivitte a fényre. Éppen arra jött a hároméves Bercike, Anti mutatta neki a szobrocskát: „Bercike, nézzed, kí ez?” „Antal bátya.” „Mit csinál?” „Fazekol.” Antal a sildes sapkáját ledobta a földre, mint aki táncolni készül, majd leporolta, és felvette újra. Hosszan nézett rám, lassan nyújtotta felém a kezét: „Fé vagy véve, fiom, fazekas ínasnak!” Így kezdődött a székely vendég-életem. Bent a szobában a szekrényük teteje tele volt hasonló agyagszobrocskákkal. Beszélgető asszonyok, pityókás férfiak, disznóvágás – valamennyit Anti készítette. Elmondta, hogy számára a fazekolás szép, örömöt adó munka, de ha ilyen kis szobrokat készíthet, az boldogság.
– Hogyan tanultad meg a díszítőmotívumokat?
– A virágozásnak, írókázásnak Páll Anti felesége, Róza, és korán meghalt húga, Katalin volt a mestere, „fazekas inasságom” évei alatt tőlük tanultam a legtöbbet. Ma is eleven családi-baráti kapcsolat köt minket össze.
– Mindig csak a nők díszítették ezeket az edényeket?
– Az edény „őtöztetésének” első mozzanata a „béöntése fehérfőddel” – ez nagy tudást és figyelmet igénylő közös munka, amit Páll Anti a felesége segítségével végzett. Istenhez fohászkodtak előtte, hogy jól sikerüljön, és ha kész volt, akkor „Istennek hála ez es megvan!” Az viszont nagyon ritka, hogy egy férfi írókázzon, legfeljebb szóval irányít egy-egy mintát. Mint ahogy az még ritkább, hogy egy nő fazekaljon. Meg is mondta Páll Antal: „Müfelénk a fehérnép nem fazekal.” Volt, aki meg is kérdezte, miért. „Hát fiom, férfiember létedre hogy nem túdod? A gyermeket es az ember csinálja, az asszon testtel féöltözteti.” A megtervezés és a fazekalás a férfi dolga, a díszítés az asszonyé. Korondon agyagos a föld, ami jó a kerámiakészítéshez, de nehezen terem. Az asszonyoknak az volt a fizetsége, hogy amekkora edényt díszítettek, annyi gabonát kaptak.
– A bútorkészítésnél is elválik a férfi és női munka?
– Igen, de azért a gyimesi csángóknál voltak asztalos lányok, és férfiak is festettek bútort. Ugyanazt a motívumkincset használták a bútoroknál, az edényeknél és a kézimunkáknál is. A motívumaik egységben voltak egészen addig, amíg nem kezdtek alkalmazkodni a divathoz, és nem kezdték utánozni az úgynevezett „magas művészetet”. Tudták, hogy ugyanaz a mondandó van a hímes tojáson, a keresztszemes hímzésen – ugyanaz a motívumkincs az anyaghoz alkalmazkodva.
– Ott, ahol a bútorfestést tanultad, szintén zökkenőmentesen befogadtak?
– Igen, a vargyasi Sütő Béla bácsi (a legidősebb az akkor még élő három generációból) és Giza mama. A Sütő családnál az volt az isteni adomány és egyúttal a probléma is, hogy ott négyszáz éve hagyományozódott apáról fiúra, anyáról leányra a bútor- és mennyezetkazetta-készítés mestersége. Nem nagyon akarták, hogy családon kívüli is megtanulja ezt, féltették a munkájukat. Ma már megértem őket. Béla bácsi életében mérhetetlen népművészeti kincs halmozódott föl, és ő összegyűjtötte, rendszerezte is a tudását. Ősi földfestékes, túróenyves, gyantáros technikával dolgozott. A tőle kapott szellemi örökség fölbecsülhetetlen érték. Az én székely mestereim minden romlás, nehéz politikai helyzet, szegénység közepette őrizték a tiszta, értékes emberi életet, s juttattak jó szívvel nekem, nekünk is. Gyűjtőútjaink során eljutottunk Homoródalmásra is. Ott a házaknál lehetett látni valóságos használatban a sok szép, festett bútort. Igyekeztem a mintáikat lerajzolni, és festékeket is vittem magammal, hogy kikeverhessem a színeket. Télen szinte megdermedt a kezem, alig tudtam fogni az ecsetet. A lelkem szívta magába a motívumokat, mintha régtől ismertem volna már őket. Így tanultam bútort festeni a ’70-es években.
– Mennyi időt töltöttél összességében Erdélyben?
– A Ceausescu vezette Romániában csak egy hónapig tartózkodhattunk egyhuzamban, ezért előfordult, hogy az egyik határátkelőnél átjöttünk autóstoppal, a másikon visszamentünk vonattal. 1974-ben hozták a szállástörvényt, családoknál egyáltalán nem lehet idegeneknek megszállni. Ráadásul irdatlan nagy szegénység volt, jegyre lehetett kapni az élelmiszert. Az állami fizikai dolgozók kenyéradagja, ha jól emlékszem, 20 dkg volt naponta. Egy hónapra kaptak hat tojást. A nem állami dolgozóknak semmi sem járt. Egy ismerősünk, egy idős ember például összegyűjtötte a kenyérjegyeit, egyheti fejadagját egyszerre megvette, és odaadta a fia családjának, hogy ne éhezzenek. Egy kis zacskóba belefért. Kérdeztük tőle, hogy akkor ő mit eszik, azt mondta, összegyűjti a száraz kenyérhéjat, és beáztatja teába. Mi mindig vittünk Magyarországról ennivalót, és egy kis háromszögletű magyar zászló is volt nálunk, amit eldugtunk a vámnál. Ha nem volt rizikós, ezt pár pillanatra felmutattuk, és akkor esetleg kikerülhettünk egy 150 méteres sort a vásárlásnál.
Tizenöt-tizenhat évig jártam folyamatosan Erdélybe. A kint töltött hetek-hónapok 4–5 évet adtak ki összességében. Ebből három és fél évet Korondon, a többit Vargyason és Csernátonban töltöttem. Egyszerre többet nem is bírtam volna, mert nagyon kemény életforma volt az nekem. Télen mínusz 15-20 fok volt, és alig fűtöttek. Hajnalban kellett kelni, az volt a szokás, tüzet kellett rakni.
– A házasságotok első éveiben nem is volt önálló háztartásotok?
– Itthon is voltunk heteket, hónapokat. Később pedig, amikor már megtanultuk a mesterséget, elkezdtünk itthon bútorokat készíteni. Megjelent két együtt írt könyvünk is: „Korondi székely fazekasság” és „Festett bútorok a Székelyföldön”. Egy darabig ez az életforma jól összekovácsolt bennünket a férjemmel, de később gondot okozott. Amikor ugyanis Lajos elkészítette a bútort, én elkezdtem díszíteni, ő viszont azalatt tudott kimenni Erdélybe tanulni. Én viszont akkor tudtam visszamenni a mestereimhez, amíg ő itthon a bútort készítette. Addig-addig mentünk külön, míg végül tizenhárom év után tényleg külön mentünk.
Erdélyben megtanították nekünk, hogy a fiú a karó, és felfut rá a lány, az inda. Mondták nekem, hogy „te is úgy jártál, mint a tökvirág a karóval. Amíg ott fönt volt, ott bazsalygott. Aztán kidűlt alóla a karó, leesett a tökvirág, és ott sírdogál.” Megszoktam gyerekkorom óta, hogy mindig megoldotta valaki körülöttem azokat a hivatalos elintéznivalókat, amelyek a hétköznapi élethez szükségesek: Anyu, Apu, bátyám és a férjem. Amikor egyedül maradtam harmincöt évesen, hirtelen semmire valónak éreztem magam, és meg kellett tanulnom az önálló életet.
– Szép ez a kép, amit elmeséltél. Mennyire voltak tisztában a díszítő asszonyok azzal, hogy a mintáik jelképes értelmet is hordozhatnak? Nem csak a néprajzkutatók magyarázzák bele ezekbe a motívumokba a már-már misztikus, néha keresztény, néha pogány jelentéseket?
– Az biztos, hogy nem gondolkodnak felőle, bár amikor ott ültünk ketten-hárman, és virágoztuk az edényeket, Róza pontosan tudta, hogy egy-egy tányér-típusnak törvénye van. A gyopáros tányér például négy mezőre van osztva egyenlő szárú kereszttel, négy gyopárral. Megörökölte ezt a tudást, tökéletesen tisztában van vele, hogy az a kerek esztendő, ezért nem lehet több részre osztani, mert négy évszak van. Számukra a gyopár, ugyanúgy, mint a liliom a sémi népeknél, a szüzesség, tisztaság jelképe. Őshonos növény, de nehéz megszerezni. Székelyföldön, Korondon elképzelhetetlen volt, hogy a férfi ajándékozzon virágot a nőnek. Egyetlen kivétel volt: a gyopár, mert azt virtus volt megszerezni, hegyre mászni érte. A lány maga a virág, a kis virágoskertje is őt magát jelképezte, a szűzföldet, azért volt a fiúnak adott keszkenőn is hímzett virág, és még élő virágot is tett bele. Általában a fiú sárga szalagot adott a lánynak, ha pedig komolyabbá vált a kapcsolatuk, piros szalagot. A lány azt a copfjába belefonta, mert az volt a napsugár, a fiú jelképe. Aki ilyet viselt a copfjában, másnak már nem illett lekérni a táncnál. A fiú a lánytól kapott bokrétát tűzte a kalapjába, az jelölte, hogy a lánnyal jár. Régi, kalotaszegi esküvői fotókon láthatod is, hogy a vőlegénynek hatalmas fehér bokréta volt a kalapján, mint a napkorong, a menyasszony fején pedig a hold alakú gyöngyös párta. A nap és a hold. Ezeket ők belülről tudják.
– Előfordult, hogy elrontották a díszítést?
– „Aj, fiam, de bódogtalan egy szarvast vetettél oda” – mondják, ha valami nem szépen sikerült. Azt nevezik „dísztelennek”, ami lehet, hogy agyon van díszítve, mégse sikerült jól. A „dísztelen” az tulajdonképpen dicstelen. „Tanuld már meg, fiom, hogy egy tányérra nem tesszük rá az egész világot!” Egy tányér egy mondanivalót tartalmaz, de ezt nem tudják filozófiailag megindokolni, hanem mindent ösztönösen a helyére raknak, mert ez a belső tudás, érzék az ő örökségük. Ha rákérdezel, először meglepődnek, hogy miért érdekel, aztán egy szintig el tudják mondani, de ahhoz szinte le kell fordítania, hogy megértsd, mert kerek a gondolatmenetük, a miénk meg szögletes. Ott, tőlük, a székely emberektől, mestereimtől tanultam meg igazán ezt a „kerek életet, beszédet” és a tolmácsolását is a mi „négyszögletesebb” világunkba. Hálás vagyok érte, köszönöm nekik és a Jóistennek.
Kocsi Márta hosszú évekig a Fóti Gyermekvárosban (ma Károlyi István Gyermekközpont) dolgozott, népművészeti és kézműves szakköröket tartott gyerekeknek. Művészete különösen ismertté vált a népi ihletésű templomi üvegablakok által, amelyeket ő tervezett.
2012 őszén állása megszűnt. Azóta népi iparművészeti munkáiból él. Szívesen készít megrendelésre festett népi kisbútorokat, képeket, üvegablakokat, könyvjelzőket, népművészeti kifestő albumokat.
Elérhetősége: talita.hu@gmail.com
Fotók: Tálas mintája; A Mária Rádió kápolnájának ablaka: Angyali üdvözlet; Fehér, fénykeresztes ólomüvegablak (Vác, deákvári Jézus Szíve templom); Zarándokkereszt; Festett tálas
Kölnei Lívia
Kapcsolódó cikkeink:
Művésznek lenni papi elhívatás
“Isten nem tolakodó” – Simon András üzenetei
Tweet