Talita

Kerekasztal, nem harctér! – Beszélgetés a keresztény feminizmusról

Felvállalható program a keresztény feminizmus? Erről beszélgettünk vendégeinkkel, Lothringer Éva szociális testvérrel, Kontsek Ildikóval, az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatónőjével és Ertsey Katalin parlamenti képviselővel (LMP) szeptember 29-én, a Loyola Caféban.

Már a szó is rosszul hangzik…

Kóczián Mária: Konzervatív körökben különösen sokan felszisszennek a feminizmus hallatán. A radikális feminizmus oldalán a férfi „hímsoviniszta” elnyomóként jelenik meg. Az antifeminista férfiak erre úgy reagálnak, hogy a feminizmus a hatalomért folytat harcot, amit nekik vissza kell verni. Közben a nők – és a férfiak – élnek: dolgoznak, gyerekeket nevelnek. Szeretnénk a harctérből egy kerekasztal jellegű közeget teremteni, ahol a közösen járható utakat, a mai kor kihívásainak megfelelő megoldásokat keressük.

Lothringer Éva: A szociális testvéreknek mindig nagyon fontos volt a nőügy, és persze ezzel összefüggésben a férfiak és a család ügye is. Slachta Margit az 1910-es évek végén már használta a keresztény feminizmus kifejezést. Akkor a keresztény feministák sok esetben hasonló célokat akartak elérni, mint a radikális feministák, csak másként, valamivel még kiegészítve.

Kontsek Ildikó: A Keresztény Múzeum korábban alapvetően férfi közegű munkahely volt. Mára az egyház már világiakat is vezető pozícióba helyez, hiszen nincsen annyi pap, aki ezeket a feladatokat el tudná látni. Cséfalvay Pál atya, aki az intézmény előző igazgatója volt, nagyon sok feladatot rábízott, sokat dolgozott önállóan, megismerte a múzeumot pincétől a padlásig: „Teremőrködtem, hogyha kellett, voltam tárlatvezető, pénztáros, egy idő után én csináltam a kiállításokat, kiadványokat, pénzügyi tervet, a sajtónyilatkozatokat. Felnőttem a feladathoz. Hogy ezek férfias vagy nőies dolgok, nem is igazán merült fel, inkább egy emberi habitus, hogy a múzeum érdekeit szem előtt tartva a kitűzött célokat megpróbálom elérni.”

Kinek könnyebb?

Ertsey Katalin: Sajnos a magyar feminizmus nem egy sikertörténet, ezért szívesebben használja a nőmozgalom szót. Magát egy újfajta feminizmus hívének tartja: férfiaknak, nőknek egy új együttműködésre kell lépni, az egyenlőség és a szabadság értékrendje alapján. „Áldiskurzus ma arról beszélni, hogy lehessen választani munka és család között. Ne kelljen választani, lehessen a kettőt együtt csinálni! Ez nem csak esélyegyenlőségi kérdés, hanem kőkemény gazdasági kérdés, mert ha nem hozzuk be a közösbe azt az értéket, amit a nők termelnek, termelhetnek, mindannyian veszítünk.” Ha a nőnek vissza kell menni dolgozni, kapja meg ehhez a segítséget (családbarát munkahely). „Kinek könnyebb ma? Annak a nőnek, aki szeretne visszamenni a gyerekszülés után dolgozni, vagy aki otthon szeretne maradni?”

L É.: „Sok függ a társtól is, az anyagiaktól is. Nagyon különböző sorsok, anyagi helyzetek, párkapcsolati rendszerek vannak. Nagyon különböző dolgokból jövünk és megyünk haza.”

K. I.: Ha egy anya otthon akar maradni a gyerekeivel, anyagi problémák miatt is nehéz helyzetben lehet. Ráadásul se tb-t, se nyugdíjat nem kap, a társadalmi elismertsége sincs meg az otthon lévő anyáknak: „Nem is dolgozik” – mondják róla. Végül valahová vissza kell mennie dolgozni, amikor megnőnek a gyerekek, akár anyagiak miatt, akár mert az apával valami történik. Szerinte az ötven feletti nőknek a legnehezebb a helyzete. „A férjem mellett az anyósomnak és az anyámnak köszönhetem, hogy egyáltalán tudtam dolgozni. Egyszer néhány évig volt egy olyan rendszer, hogy a gyerek utáni járandóság egy részét megkaphatta a nagymama. Ez mindenkinek nagyon jó megoldás volt. Miért ne lehetne honorálni akár fizetéssel, nagyobb összeggel is a főállású anyaságot és nagymamaságot, vagyis a gyermekgondozást?”

K. M.: „Hat évig voltam otthon a gyerekeimmel, aztán hat évig tanítottam. Nekem mindkettő nagyon nehéz volt. Mint értelmiségi nőnek semmifajta kapcsolatom nem volt a saját anyaságommal, annak értékével. Nem is nagyon voltak támpontjaim. Amikor visszamentem a munkahelyemre, szembekerültem azzal, hogy folyamatosan teljesíteni kell. Hiába szeretettem tanítani, a munkahely ebben nem tudott támogatni.”

E. K.: Egy dán, svéd vagy francia anyukával lenne érdekes elbeszélgetni erről. Ma már egyedülálló Európában, hogy nálunk a gyerek kétéves koráig otthon lehet lenni gyeden (max.96.350 Ft). Másrészt viszont nincs is munkahely. „Azt gondolom, hogy az a legnehezebb, amikor vissza kell menni dolgozni, és nincs segítő háttér. Emberfeletti küzdelem. A tudományos igényű felmérések is ezt igazolják.”

L. É.: “Fontos lenne, plébániától a parlamentig, hogy ki merjük mondani a valóságot. A saját belső realitásunkat is, mint ahogy Mari ezt megtette. Fontos beszélni az aktuálpolitikáról is, de a vágyainkról, az értékeinkről, az eszményeinkről is kell.” A mostani harmincasoknak-negyveneseknek az anyukái is dolgoztak, ezért sincs tapasztalatuk arról, hogyan lehet eltölteni hosszabb időt egy gyerekkel egy panellakásban. Ezért örül minden kezdeményezésnek, civil szervezetnek, alapítványnak, amely otthon segít. „Nem tudom, volt-e már ilyen korszaka a világtörténelemnek, amikor a nukleáris család, csupán a szülőpár gondja az utódgondozás az anyagiak megszerzésétől a családi logisztikáig. Ezzel együtt nem feltétlenül gondolom, hogy a törzsi típusú nagycsaládot kell visszaállítani, vagy anyóssal kell együttlakni.”

Hol vannak ebben a történetben a férfiak?

K. M.: Bár szeretünk a nukleáris család intimitásában élni, de szenvedünk az egyedülléttől. A probléma a legbelső érzelmeinktől a társadalom köztereiig, a döntéshozásig ér. És minden szinten szükség van jó döntésekre.

E. K.: A legbensőbb dolgainkról dönt a politika, gyakran tudáshiányban. A szülői szerepre való rátalálás nemcsak női probléma. Ezért elvárás az Unióban a szülői szabadság kötelező megosztása. Az otthoni feladatok egyenlőbb megosztása népesedési, gazdasági okoktól egészen a lelki okokig nagyon sok minden miatt fontos lenne. A férfiaknak is ez segítene, hogy belejöjjenek az apaszerepbe, jót tenne nekik.

L. É.: Férfinak lenni is nehéz a nyugati világban, csak más szempontból. Kezdve azzal, hogy a fiúk más ütemben, módon tanulnak, miközben tanítónők sokasága veszi körül őket. Slachta Margit szerette volna a szociális, a nő-, a család-, a gyerekügyet együtt felkarolni. „Mert ami jó a nőnek, az jó a gyereknek, férfinak, családnak, és az jó a társadalomnak is! – mondta ő. Jó lenne egy kerekasztal a férfiakról is…”

K. I.: Egy karrierépítő nőnek mindig figyelni kell arra, hogy ne nőjön a férfi fölé, ne váljon dominánssá, irányítóvá, mert csalódni fog. Nagyon sok értelmes, jó fej, csinos nő marad egyedül. Magasra kell helyezni a mércét, hiszen nem mindegy, kit választunk, de irreálisan magasra nem szabad… „Ugyanakkor látom a fiaimon, hogy nincsenek ahhoz a strapás élethez szokva sem lelkileg, sem fizikailag, mint pl. az apjuk.”

E. K.: „Egyik nemi szerep sincs rendben. A klasszikus szerep ma nagyon erősen nyomja a férfiakat: a teljesítménykényszer, a kenyérkereső szerep, pedig a fiatal férfiak, a felmérések szerint a munka-magánélet egyensúlyát jobban megengedő munkahelyre vágynak.”

L. É: Újfajta kötődés van az apa és a gyerek között, pl. az apás szülés következtében is, aminek a kifutását még nem látjuk. A szerepzavar kérdése itt is fölmerül. Jó-e, hogy vannak ilyen anyaszívű apák? – még nem tudjuk. Sok esetben nem az a lényeg, hogy mit csinálunk, hanem az, hogy hogyan. “Például Slachta Margit parlamenti képviselőként harcos” amazon” volt, mégis azt mondta korának egyik főpapja, hogy vele az államháztartásban végre megjelent a női géniusz…Szent Johanna története is egészében női mentalitású, hiába van férfiszerepben.”

K. M.: Sokat ostorozzuk korunkat, pedig talán soha nem volt ekkora esély rá – a problémákkal együtt is – hogy férfi és nő igazán egymásra találjon. Pl. az apás szülés is óriási erőforrása lehet egy kapcsolatnak.
A közönség szót kap

Egy úr szerint nincs összefüggés aközött, hogy valaki ott van a szülésen és jó apa. Mindig voltak jó apák. Magyarországon a munkájukkal elégedett emberek aránya 26 százalék. 74 százalék csak kényszerből, pénzért dolgozik, tehát nem csak a választási lehetőségről van szó. Felmerült újra az egyedül maradás réme, ami az értelmiségi vezető pozícióba kerülő nőket nagyon érinti. Elhangzott az is, hogy a nők egymás ellenségei a pozícióharcban. Lothringer Éva válaszában kiemelte, hogy próbáljunk a jelenségek mögé nézni. Nagyon erős ma a társadalmi szorongás. „Hogyan lehet fölnevelni a kamaszokat társsá, dolgozóvá, szülővé a szorongásaik közepette?” Ertsey Katalin a nők pozícióharcával kapcsolatban visszakérdezett: „Ha többvezetői hely lenne, akkor is lemosnák egymást a nők? Nem azért küzdenek, mert nincs elég terük?”

Lothringer Éva egy kérdésre felvillantotta, hogy szerinte miben állhat a keresztény feminizmus: „Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. A férfi és a nő Isten két tulajdonságát jelenítik meg: az igazságosságot és az irgalmat. Nem a nemek keresztes háborúja, szabadságharca, rodeója a feminizmus, hanem egymásra utaltság és kiegészítés. Külsőleg is és belsőleg is különbözünk, de egyik nem sem jobb, értékesebb, mint a másik. A kölcsönösség útján kell haladni. Isten nem azt mondta, hogy az egyik legyen győztes, a másik pedig nem. Mindez a személyiség méltóságának, egyediségének tiszteletén is alapszik.”

A közönségből elhangzott, hogy az első nagy emancipációs tanítás éppen a kereszténységé (Szent Pál). Lothringer Éva elismeri, hogy a nőket érte elnyomatást a középkor folyamán, de éppen az egyház mondott ennek ellent, hiszen az első pillanattól voltak egyenrangú női szentek is. Egyik résztvevőnk felvetette, hogy nőként is akarhat valaki pap lenni. A nő évezredeken át oldalborda volt, nem egyenrangú a férfival.

Miért hangoznék provokatívan a keresztény feminizmus szóösszetétel, hiszen a két dolog szervesen összetartozik: csak keresztény kultúrájú országokban alakult ki egyáltalán feminizmus, ami az evangélium üzenetéből következik – vetette fel egy fiatalember.

Ertsey Katalin szerint a természet rendjét lehetne helyreállítani a női esélyegyenlőségi törvényekkel, például a női kvótával. Hiszen az utcán, a közértben, sehol nincs 90/10%-os arány, mint a parlamentben. Miért pont az életünkről hozott döntéseknél kellene így lennie?

Egy fiatalember a parlamenti női és vállalati női kvóta közül csak az elsőt tudná elfogadni, azt is csak időhatárok megjelölésével. A második szerinte az esélyegyenlőség ellen megy.

A közönség egy tagja szerint annak idején nem volt ennyi szó a párkapcsolatról meg az önismeretről, minden olyan természetes volt. A lánynak mindig volt annyi tartása, hogy ő választotta meg, hogy kivel randizik, kivel nem. Lux Elvira tanácsa ez: a nő tartsa meg a valós értékét! Ez az ember jogosultsága a méltó élethez.

Egy hölgy véleménye szerint a buta politikai döntések csak átmenetileg akadályozzák a társadalom organikus változásait, de az élet erősebb.

Lothringer Éva búcsúzás előtti szavaiból visszacseng az este hangulata: „Mindnyájan érintődtünk, tépelődésekkel megyünk haza. Kati révén itt a parlament, a részemről az egyház. A felmerülő problémák valósak. Milyen válaszokat tud adni erre az egyház? Milyen válaszokat tudunk egymásnak adni az egyházban? Segítségben, szerveződésben, képzésben. Mi az élet helyreállításában az egyház nagyon konkrét feladata?”

Kóczián Mária

Fotók: Vassné Antalffy Yvette és Kölnei Lívia

Kapcsolódó cikkek:

Keresztény feminizmus újratöltve?

Keresztény, feminista, Slachta! – 1. rész

Talita: keresztény feministák, igen a nőiségre

Újra szoknyában!

Egy tiszta nő avagy emancipáció másként