Keresztények és a depresszió?!
Jó dolgunkban néha nem tudjuk, mi a bajunk. Látjuk a médiában a felcsillanó lehetőségeket. Összehasonlítjuk magunkat a celebekkel, és rögtön elégedetlenekké válunk a saját sorsunkkal. Vagy csak egyszerűen gyengék vagyunk ahhoz, hogy értékeljük azt, amink van?
Egészen komoly krízishez vezethet ez az elégedetlenség, ha 35-45 éves korunk környékén rádöbbenünk arra, hogy a szebbik, fiatalabbik, életerősebb, lelkesebb, reményteljesebb részét már leéltük életünknek. Visszatekintünk eddigi sorsunkra, és hiányérzetünk támad. Igen, megteremtettük saját és családunk egzisztenciáját, megszültük a gyerekeinket, nagyjából felépítettük a karrierünket, kialakítottuk a számunkra megfelelő szociális közeget, egyszóval teljesítettük fiatal éveink feladatát: beilleszkedtünk a társadalomba.
De hová lett az a lobogó szellemű, több területen tehetséges, szépreményű fiatalember vagy lány, aki a múlt ködéből kérdőn néz ránk: hát ennyire vitted? Ennyit tudtál élni az elmúlt 15-20 évben? Megérte? Nem kellene visszatérned hozzám, a régi vágyaidhoz, és együtt, kézen fogva, ketten elindulni egy új élet felé? Jobbára a viszonylag jó körülmények között élő értelmiségiek problémája ez.
Ha az átlaghoz hasonló életkorban házasodtunk, szültünk, építkeztünk, akkor erre az életszakaszban több krízisre is számíthatunk. Az egyéni mellett, legtöbbször ilyenkor jelentkeznek komolyabb problémák a párkapcsolatban is. Mindkét fél számára felmerülhet a kérdés: biztosan jól választottam? Egyáltalán, ezt a nőt vettem én el, ehhez az emberhez mentem hozzá? A kamaszos „önmagam-keresés” hangulatában könnyen elégedetlenné válhatunk azzal, amit a társunk nyújthat számunkra. Másrészt a gyerekek is kamaszodni kezdenek, igyekezvén leválni a szülőkről, amit állandó ellenkezéssel, lázadással támasztanak alá. „Megérte ezekért a szemtelen, lusta, mihaszna, hálátlan gyerekekért feláldozni a legszebb éveimet, akik ráadásul még nem is szeretnek engem?” – teszi fel a kérdést sok szülő magában.
Anna (39) harmadik házasságában él, négy gyereket nevel. Legidősebb, serdülő lányánál jelentkező tünetekkel érkezett a terápiára. Utolsó kapcsolata egészen eddig stabilnak látszott számára, most azonban megkérdőjeleződött minden. Úgy érzi, túl nagy teher nehezedik a vállára, amelyet a munkahelye, a családja tesz rá. Bár trendi szakmájában sikeres, mégsem boldog. Annyi mindenben érzi tehetségesnek magát, hogy mindegyiken nem bontakozhat ki. Hétvégéit gyakran különböző kézműves tanfolyamokon tölti, amiket meg tud fizetni, hiszen jó keresetéből futja rájuk. Szeretne változtatni, pályát módosítani, kipróbálni magát más dolgokban, mint amit eddigi életében megtapasztalt. Új lehetőségeket találni, új életet kezdeni. De ott a nagycsalád, amit maga vállalt. Nem léphet ki csak úgy egyszerűen, nem hagyhat faképnél mindenkit. És persze igazán nem is akar. Ebben áll az elviselhetetlen feszültség.
Kereszténységünk sajnos nem véd meg bennünket hasonló lelkiállapotoktól, krízisektől. Pontosan ugyanilyen gondolatok merülnek fel bennünk is (ha tehetné, bármelyik gyóntató atya beszámolhatna hasonlókról). Csak bennünket még tovább nyomaszt a lelkiismeretünk: micsoda önző, gonosz ember vagyok, ha ilyesmi megfordul a fejemben. De azért megfordul. A lelkiismeret meg kínoz. Jó esetben elmehetünk egy bölcs, sokat tapasztalt lelki vezetőhöz, aki nemcsak feloldoz bennünket öt miatyánk ellenében, hanem érdemi beszélgetésre is lehetőséget kínál. Esetleg saját tapasztalatából már tudja, hogy ezen is túl lehet jutni. Rosszabb esetben tovább fokozza a lelkiismeret-furdalást, ami egészen komoly krízisállapotot idézhet elő, sőt, az egyháztól, netalán Istentől is eltávolít.
Aztán ott van még a kiégettség, lelki szárazság az Isten-kapcsolatunkban (ahogy a nagy szentek önéletírásaiból ismerjük), ami tetézheti bajainkat. Akihez eddig bármilyen kínunkkal fordulhattunk, most nem tekint le ránk, úgy érezzük, elhagyott. Talán hiába vesztegettem egész eddigi életemet arra, hogy az ő parancsai szerint éljek? Talán nem is létezik? Talán egészen másként kéne élnem? Szorít az idő, már leéltem életem felét, de még lenne mód változtatni, és újrakezdeni mindent.
A búcsúzó lehetőségek felvillantotta illúzió fogságába kerülve tesszük mérlegre mindenünket.
A krízisállapotok rengeteg vállságot, szenvedést, testi-lelki kínt okoznak. Ugyanakkor lehetőséget a lelki megújulásra. Megérthetjük, hogy nem a társunkkal, gyerekeinkkel, eddigi életünkkel, Istennel van a baj. Talán arra lenne szükségünk, hogy önismeretünkben elmélyülve hitelesebb önmagunkra találjunk, aminek eredményeként létrejöhet egy igazabb személyiség, egy őszintébb és intimebb párkapcsolat, harmonikusabb viszony a leváló gyerekekkel. És talán egy igazi, személyes találkozás Jézussal.
Keresztesi Réka, pszichológus
Tweet