Talita

Két halál 1. – Misi bácsi

Felkelt az ágyából, kikísért mankóira támaszkodva a kórterem ajtajáig, úriemberek így viselkednek egy hölggyel. Készült a halálra, keserű derűsen.

Gizi néni mindig jött. Pontosan, de inkább pár perccel korábban, mint megbeszéltük. Ha kora reggel hívtam, akkor is szabaddá tette magát. Mit is csináltam volna nélküle? A gyerekek rajzai, apró ajándékai, fényképei mind az üres lakásban vannak, gondosan összegyűjtve. Nem volt gyermeke, az enyémeket nagyon szerette, és még másokét is. Csak úgy, barátságból vigyázott rájuk.

Misi bácsi Gizi néni férje volt, ötven évig. Mindent elintézett, a kocsit, a számlákat, a telket, a bankot, a kertet. Nagyon szerette a palacsintát, sütött magának. Gizi néni nem tudott sütni. Ő keresztrejtvényt fejtett, sok mindent nyert, lexikont, előfizetést, elektromos tojásfőzőt. Rengeteg krimit olvasott. Misi bácsi mindent megszerelt, ami elromlott. Gizi néni sokat vásárolt, olcsón. Misi bácsi mindenhová fuvarozta, a taxi bármikor előállt.

Először Misi bácsi távozott erről a világról. Nem jött át Karácsonykor Gizi nénivel, pedig mindig így szokták, meséltek, élvezték a kávét és a süteményeket. Mindenki ajándékot kapott tőlük. De most azt mondta, nem megy sehová, hagyják őt békén. Rossz jel volt. Nem akart kórházba menni, alig tudott lábra állni. Gizi néni kétségbe esett, ő már rég megmondta, hogy menjenek vissza az orvoshoz… Marika a szomszédból hívta a mentőket. A veséje, meg a szíve – lehet, hogy dialízis kell majd, mondták a kórházban, mentő fogja szállítani vissza az otthonából. Azt már nem, mondta Misi bácsi.

Meglátogattam. Amikor beléptem a kórterembe csak bámult ki az ablakon az ágyán gubbasztva, mint egy rab madár. Haza szeretett volna menni. Örült, hogy ott vagyok, vittem palacsintát. Arról mesélt, hogy mindent elrendezett. A telket eladta, a lakást is az Yblnek, előre fizettek, a pénz a bankban, nem lesz gondjuk, haláluk után az Yblé a lakás, meg arról, hogy ki volt jó ember, és ki nem ér egy kalap szart sem a rokonai közül: az, amelyik nem engedte haza az anyját a kórházból… Meghallgattam mindent, alig szóltam. Misi bácsi felkészült, mérleget vont, lezárt. Én is bekapcsolódtam, azt akartam, hogy még egyszer hallja, hogy a kapunk nem lett volna kész lakatos tudása nélkül, meg a tetőtér beépítése, a sok segítség…. Felkelt az ágyából, kikísért mankóira támaszkodva a kórterem ajtajáig, úriemberek így viselkednek egy hölggyel. Készült a halálra, keserű derűsen. Gizi néni barátnőjével kétségbeesetten kereste a lehetőségeket a házi ápolásra, s úgy tűnt, sikerült elintézni…. Aztán másnap korán hívott, sírt. Misi bácsi meghalt. A szíve vitte el.

Mire a kórházba értünk, már nem volt a kórteremben. A holmiját összeszedték. A szomszédok még elmesélték, hogyan akart felállni, és rogyott össze holtan. Gizi néni nem volt magánál, csak arra figyelt, mit kell intézni, aláírni, fél óra alatt végeztünk. A férjét a boncterem előtt láthatja, ha elintézi a boncmesterrel, hívja ezt és azt a számot. A boncmester készséges volt. Holnap jöhetnek, hozzon egy lepedőt, ha hamvasztás lesz. Már ki volt tolva a folyosóra, mire megérkeztünk. Az arcáról lekerült a lepedő, Gizi néni zokogott, ugye milyen békés, mondta. Vigasztalni próbáltam, de nem lehetett. A boncmester félrevont, sürgősen tájékoztatni kezdett az újabb tudnivalókról. Szerettem volna egy kis csendet, néhány percet, csak nézni az arcot, amelyik most szigorú és kemény. Elköszönni még egyszer, egy imával segíteni őt tovább… Gizi néni egyedül sírt a holttest mellett. Tíz perc sem telt el, s már kinn voltunk az ajtón.

Györgyi nénivel, 81 éves barátnőjével intézték a temetést. Csak áprilisra lehetett időpontot kapni, mert addig a föld fagyott… Misi bácsi a legegyszerűbbet kívánta, vízsugárral mossák a talajba a hamvait, nem kell pap, nem kell beszéd… Sok-sok intézni való akadt így is. A hagyatéki tárgyalás, a számlák átíratása, a sok felesleges holmi elrendezése, az autó eladása. A magány kérlelhetetlenül nagy súllyal ült Gizi néni vállán. Mindent Györgyi néni intézett, a főiskolai barátnő, 81 évével, beteg és konok férjével a nyakán. Még a legnagyobb kánikulában is átjött. A temetésen kevesen voltunk, Gizi néni izgult, hogy minden rendben menjen, sírt, meg rólunk kérdezett.

Esténként halotta Misi bácsi hangját, aki így itt hagyta őt, pedig ő időben szólt, hogy menjenek vissza az orvoshoz, ó, ha szót fogadott volna. Tettem, amit tudtam. Egy kis vásárlás, ebéd, egy kis beszélgetés. Bizalmatlan volt. Tartotta magát, és a megszokott távolságot is. Lemondta az ebédet, amit minden nap kihoztak neki, idegen ne mászkáljon hozzá, meg nem is volt jó. Egyre gyengébb lett. Karácsonykor áthoztuk, csak ült az asztal végén, és a távolba bámult, mosolygott, s mint egy gyermek, lóbálta a lábát. Azt hiszem, nem érdekelte, amiről szó volt. A veséje rossz, mondta a körzeti orvos, s kérte, hogy menjen kórházba. Szó sem lehet róla, volt a válasz. Misi bácsit is rosszul kezelték. Majd ő otthon megoldja, majd a Györgyi hoz gyógyteát. Zsémbes volt sokszor. Györgyi néninek minden nap mennie kellett, Gizi néni elvárta. Misi bácsi halálos ágyán ígérte meg, hogy vigyáz a Gizára.

Millei Éva

Nyitóképünk illusztráció.

Az írás második része:

Két halál 2. – Gizi néni