Két találkozás Miguel Angellel Szent Jakab útján
Tibor már negyedszer járt az Úton. Az emberi kapcsolatok egészen új perspektívájára talált rá a 39 nap alatt. Mostani útja Iruntól Composteláig spirituális fordulatot hozott számára.
Tibort egy rendszeresen összejáró meditációs csoportban ismertem meg néhány évvel ezelőtt. Útkeresőnek tartotta és tartja magát. Több filozófiai-vallási-pszichológiai irányzatot tanulmányozott eddig, s gyakorlataikba is belekóstolt.
– Az első, második és harmadik utadra miért indultál el, honnan-hová jutottál?
– A Saint-Jean-Pied-de-Portból induló 2004-es utam inkább érdeklődő, puhatolódzó út volt. A barátok, ismerősök elbeszélései ihlették. Sok szabadságom volt akkortájt. Van, aki ilyenkor a tengerhez megy és kinapozza magát, vagy befizet egy társasutazásra.„Legyen ez a szabadság egy kicsit más, mint a többi” – gondoltam, és a Caminót választottam. Egy lendülettel végiggyalogoltam a teljes Francia utat.
Utólag elemezve, valamit nagyon elrontottam akkor. Teljesítménytúrának tekintettem. Az akkori materialista szemléletemben még nyoma sem volt a spiritualitásnak.
2005-ben az Északi úton indultam el. Egyáltalán nem készültem fel az esőre. Átázva, 100 kilométer után adtam fel, de az út mentén élő kedves bácsika élménybeszámolóját hallgatva eldöntöttem, hogy eltérek a tervtől: délről, a Sevillából induló Ezüst úton folytatom zarándoklatomat. Még ekkor sem volt bennem semmi tudatosság. Ezen az úton a természet és kultúra hatott rám igazán, s változatosabbnak ígérkezett a táj is.
A harmadik, 2009-es, Franciaországból induló utam egyfajta levezető gyakorlatnak indult. Közel három évig tartó, szabadság nélküli külföldi munkám után úgy döntöttem, hogy megjutalmazom magam egy újabb Szent Jakab-zarándoklattal. Ekkor már jóval kevesebb félelem és görcsösség volt bennem, mint az előző két alkalommal.
A Szent Jakab-út (spanyol neve, Camino de Santiago után El Caminónak is nevezik) régi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt, s a maival ellenkező irányban járták be. A mai út Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban nyugszanak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok legfontosabb célpontja a középkortól kezdve. 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi. Forrás.
– Az emberi kapcsolatok egészen új perspektívájára találtál rá zarándokútjaid során.
– Az emberi kapcsolatokat az úton egy szóval jellemezhetem: önzetlenség. Ez a hétköznapjaimban nemigen tapasztalható jelenség mind a négy utamon lenyűgözött. Az önzetlenség abban fejeződik ki például, ahogyan a résztvevők segítik egymást. Vízhólyagos, fájós lábára azonnal kap kenőcsőt, borogatást, kötést a zarándoktársaktól az ember. A harmadik utamon utolért egy olyan komoly lábfájás, amivel a következő településig se jutottam volna el.
Hazajövetelem szervezése közben, Burgosban pedig maga Mihály Angyal testesült meg előttem Miguel Angel néven, egy orvos személyében. Vele az „égi váltópályaudvar állomásfőnökének” jóvoltából idén is összetalálkoztam.
– A szentek és az angyalok ezek szerint „forródrótos” kapcsolatban állnak egymással és velünk. Hogyan is történt ez a két találkozás Miguel Angel-lel a Szent Jakab-úton?
– A 2009-es zarándoklat első napjaiban Burgos felé egy csapattal mentem, s akkor ért utol az a bizonyos, addig nem tapasztalt fájdalom. Le kellett szakadnom a csoporttól. “Nem tartok az út felénél sem, s abba kell hagyjam?” – gondoltam. Burgosba érve orvoshoz mentem, orvosságot és jó tanácsokat kaptam. Egy zarándokszálláson, amit spanyolul albergue-nek hívnak, két éjszakát tölthet a lesérült, beteg zarándok, ha van róla orvosi papírja, hármat viszont már nem biztos. Ezzel a gondolattal indultam el egy zarándokoknak szervezett városnézésre. Tudomásomra jutott közben, hogy működik a városban egy régi kis zarándokszállás is, ahol a második vagy akár a harmadik éjszakámat is eltölthetném. Ez az alig húszágyas zarándokszállás egy alagsori templom fölött volt. Egy hospitalerától (a zarándokszálláson dolgozókat nevezik így) ígéretet kaptam, hogy befogadnak, s ő még néhány további jó tanáccsal is ellátott a lábfájásomat illetően. Ekkor szólalt meg egy férfi a háttérből, aki éppen ott intézte aktuális dolgait a számítógépen, hogy ő talán tud segíteni, ha megvárom, míg pontot tesz az e-mail-je végére.
Ő volt Miguel Angel, az akupunktúrás orvos, aki nagyobbik fiával együtt maga is zarándokolt. Nem voltak még akupunktúrás tapasztalataim ugyan, de elfogadtam a segítségét, és a fájdalmam, ha egy 10-es skálán kellene szemléltetnem, 6-ról az 1-re ment vissza. A fájdalmam oka fiziológiás szempontból az volt, hogy fáradtan, felhevült testtel hideg patakvízbe gázoltam, s az ízületeim-izmaim megfáztak. Ezt gyógyította meg Miguel Angel, csak ő apró tűkkel segített a bajomon Mihály arkangyal kardja helyett.
Akkor és ott, a szállástól nem messze egy lépcsőn leültem, s mérhetetlen hálát éreztem. Ott tudatosult bennem igazán, hogy vannak olyan magasabb rendű természeti törvények, amelyek irányítják az életünket. Elöntöttek a megkönnyebbülés és az öröm könnyei. A spirituális útra lépésem első pillanata volt ez, azt gondolom. Sikeresen végigjártam ezután Szent Jakab Útját.
– Hogyan találkoztál idén újra Mihály Angyallal, vagyis Miguel Angellel?
– Az út maga Irunból indult ismét, de a találkozásunk Bilbaóban történt, ráadásul Szent Jakab napján, július 25-én. Bilbao belvárosában nincsenek zarándok-útbaigazító jelzések sehol, viszont vannak olyan turistairodák, ahol ingyen kaphatunk várostérképet és útbaigazítást. Betértem hát egy ilyen irodába, zarándokszállás iránt érdeklődve, s megpillantottam Miguelt, aki szintén rám ismert. Megöleltük egymást, és közös fotót is készítettünk. Alig hittem el, hogy megint találkozunk! Mi a valószínűsége egy ilyen újratalálkozásnak? Más időpont, más város, egészen más helyzet… Mint a mesében! A szívem megint eltelt örömmel és hálával. Annyira megörültem a találkozásnak, hogy gyorsan el is mondtam régi történetünket a velem együtt zarándokoló társaságnak, akik közül két lábfájóson Miguel azon nyomban segített is. Kiderült, hogy Miguel és a kisebbik fia az utolsó órákat töltötték Bilbaóban, s másnap folytatták volna az útjukat Burgosba, ahol Miguel édesanyja él. Tizenhárom éves forma fia néhány nappal azelőtt apja kérdésére, hogy nem bánja-e, hogy az Északi utat választották a könnyebb Francia út helyett, azt válaszolta: „Apa, én azt hiszem, hogy egy felsőbbrendű ok vezérelt erre az útra bennünket.” Milyen bölcsek is tudnak lenni a gyerekek! – gondoltam. Miguel pedig hozzátette, hogy „ez az ok pedig az volt, hogy veled találkozzam, Tibor!” Én pedig azóta engedem, hogy a történet magától folytatódjon, s hagyom, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek velem…
Antalffy Yvette
Hasonló témájú cikkeink:
Bretagne-tól Kamcsatkáig, avagy kapcsolataink próbája
Vágya teljesült: Betlehembe gyalogolt – 75 évesen
Tweet