Ki hívott? – A papi hívatások vasárnapja
Míg a világon nőtt a papok száma az elmúlt tíz évben, addig Európában csökkent, derül ki a katolikus Egyház aktuális statisztikai évkönyvéből. A több mint 400 ezer pap többsége világi, szerzetes papnak kevesebben mennek. De miért is választja valaki ezt a nagyon szép hivatást? Összeállításunkban katolikus papokat, szerzetes papokat kérdeztünk
Miért választotta ezt a hívatást?
„Meghívásom sokkal előbb kezdődött, mint ahogy tudatosult bennem. Gyermekkoromban egyszerűen csak jól éreztem magam a templomban, örömmel ministráltam, segítettem a plébánia körül. Valahogy úgy, mint a kis Sámuel, aki hallja az Úr hangját, de nem ismeri még fel… Gimnáziumi éveim alatt voltak rövid fellángolások a papság, a szerzetesség irányába, de ezeket nem követte szilárd elhatározás. Huszonhárom éves koromban válaszút előtt álltam, éreztem, hogy most van itt az idő, el kell döntenem, merre is akarok továbbmenni.
Mindig megindított a szenvedő ember. Ezért is voltam mentőápoló öt évig, és ma is ezért töltöm szabadidőm jelentős részét kórházban, a betegek között. Előbb a test gyógyítását ismertem meg, most a beteg lelket, a beteg ember lelkét igyekszem gyógyítani.”
Molnár István
„Már óvodás korom óta pap szerettem volna lenni. Magam sem tudom, miért. Valahogy folyamatosan érlelődött bennem ez az út, amivel összenőttem, és amit legbelül mindig is a sajátomnak éreztem. Fontos szerepe van ebben a nagyszüleimnek, akik vasárnaponként rendszeresen elvittek a templomba. Nagy hatással volt rám, ahogyan elől az oltárnál valami különös zajlott – többnyire csak a hangokat hallottam, időnként felemeltek, hogy jobban láthassak. Gyerekként az az elképzelés élt bennem, hogy a pap bácsi az a személy, aki ellátogat a mennyországba; ott találkozik az Istennel, és vasárnap elmondja az embereknek azt, amit tőle hallott, amit nála tapasztalt. A ministránsokat amolyan kis pap bácsiknak véltem, akiknek még fel kell nőni. Tetszett az a gondolat, hogy ha pap leszek, találkozhatok a Jóistennel. Amikor az óvodában szabad rajzot készítettünk, pap bácsit, templomot rajzoltam, és amikor egyszer az óvó néni faggatott, hogy miért, nem tudtam megmondani.
Mondhatnám azt is, ez a hívatás volt az enyém.
Az utam többnyire a papi hívatás mentén haladt, mégha néha el is halványult kissé, de része az is, hogy újra és újra meg kellett fogalmaznom, miért is járom ezt az utat. A hívás ugyanaz maradt, csupán én próbálom az adott élethelyzetek függvényében érteni és megfogalmazni. Bizonyára a motivációk is változtak. Most talán így fogalmaznám meg: azért lettem pap, hogy másokat megszenteljek (közelebb segítsek az Istenhez), és közben magam is megszentelõdjek.”
Vízi Elemér SJ
„Nehéz pontosan leírni, mert olyan ez, mint a szerelem: lehet néhány megfogalmazható okot mondani, de a lényeg a misztérium. Mégis megpróbálom:
1. Mindig szerettem emberekkel foglalkozni. Már általános iskolás koromban is vezettem gyerekeket, igaz, kisdobosokat (!). Akkor kérdezte meg a tanárnő, Görbe Nórának, a színésznőnek az édesanyja, hogy mi akarok lenni. Mondtam, hogy….népnevelő! Az jó lesz, mondta ő. Tudta (ma már 95 éves), hogy papnak készülök. 1960-at írtunk akkor.
2. Már 13-14 évesen úgy gondoltam, annyi mindent kaptam az Istentől, hogy ebből valamit vissza kellene adnom. Annál többet, mint hogy pap leszek, nem tudok adni.
3. A papság meghívás kérdése: „Nem ti választottatok engem, hanem én titeket” (Jn 15,16). Hogy el is tudtam fogadni a meghívást, abban nagy szerepe volt kiváló hitoktatóim példájának és édesanyám imáinak. Ő soha nem mondta, hogy legyek pap, és csak a szentelésem után árulta el, hogy 24 éve ezért imádkozott…”
Sebők Sándor
„Engem az Isten egészen nyilvánvaló jelek által vezetett (néha nagyon fájdalmas utakon is) eddigi életem során; épp’ csak arra vigyázott, hogy a szabadságomat meghagyja. Ő választott ki, én csak követtem a hívást. Ez vezetett idáig.”
Patsch Ferenc SJ
„Igen vallásos, elég szegény családban születtem idős szülők egyetlen gyermekeként. Hamar megismertem a misék, istentiszteletek szépségét, bensőségességét. Egy kis budai kápolnába jártunk. Itt lettem ministráns, annak ellenére, hogy a diktatúra már az általános iskolától üldözte, nyomorította a hívő családokat. Kutakodtak, hova járok, miért nem beszélnek le róla a szüleim, akiket állásuk elvesztésével fenyegettek. Ekkor azonban már otthon pezsgőspohárral misét játszottam. A Piarista Gimnáziumba jelentkeztem, ahol a négy év alatt megerősödött a hívatásom.
Aztán Esztergomban a Papnevelő Intézetben készültem öt éven át.
Ma sem választanék mást. Úgy érzem, nem én választottam, hanem Isten választott ki engem, és ezért hálás vagyok.”
Pákozdi István
Kinek ajánlaná? Milyen személyiségű, jellemű, lelkületű fiúknak?
„Azoknak az ifjaknak, akik szeretik az Istent, örömmel szentelik életüket Isten és az emberek szolgálatára.”
Molnár István
„Ajánlani senkinek nem tudom, mert a kezdeményezés nem a miénk, de egyben mindenkit szeretnék a keresésére és az elköteleződésre bátorítani, aki érzi a szívében annak a vágynak a csíráját, hogy az életét az Istennek szentelje a papi szolgálatban. Másrészt mégis mindenkinek ajánlom, mert számomra ez a legszebb hívatás.”
Vízi Elemér SJ
„Legyen benne erős empátia, szeresse az embereket, legyen felelősségtudata, élvezze a kemény kihívásokat, „kalandokat”. Önzetlenül tudja a maga érdekeit Isten és az emberek alá rendelni. Legyen igényes a szellemi életre, például szeresse az irodalmat, de ez nem elengedhetetlen föltétel. Rendelkezzen terhelhető idegrendszerrel. És mindenek előtt nagyon szeresse Jézust, a legjobb Barátját. (Jn, 15,15-17)”
Sebők Sándor
„Azoknak, akiknek van érdeklődése spirituális dolgok iránt. Régebben a plébánosok és a papnevelők elsősorban azt nézték, hogy a jelölt jól érzi-e magát liturgikus szerepben. Szerintem ez ma kevés. Akit belsőleg nem érdekelnek a lelki dolgok, az hosszú távon nem lesz boldog a papságban.”
Patsch Ferenc SJ
„Ezt nem lehet ajánlani, ahogy a szerzetességet sem. Azt lehet azonban mondani minden vallásos fiúnak: ha érzi a hívást, ha kiolvassa élete alakulásából, hogy Isten erre hívja, bátran mondjon igent. Szép út, keskeny út, de az emberek szolgálatának és Isten dicsőítésének olyan páratlan lehetősége, amit nem lehet, és nem szabad elszalasztani!”
Pákozdi István
Profán zárszó
Egy nagyon jó, elhívatott papról hallottam a következő anekdotát:
Az idősödő plébánosnak nehéz napja volt. Reggeli mise, hittanóra, hivatalos ügyek, temetések. A forró nyár eleji napon késő délután végre hazatért a plébániára, éppen csak lerogyott egy székre, amikor kopogtattak. János, a sekrestyés volt:
– Plébános úr, a felső-hegyi Tóthéktól jöttek. A nagypapának fel kéne adni az utolsó kenetet…
– János, ha nekem ebből a székből ma még egyszer fel kell állnom, nekem kell, hogy valaki feladja az utolsó kenetet! – kiáltotta méltatlankodva a plébános.
Aztán néhány perc múlva megbékélve elindult a Felső-hegyre.
Szeretettel köszöntjük papjainkat, lelkészeinket, akik példát adnak arra, hogy emberi mivoltunk meghaladható!
Tweet