Talita

Kispolgárok – Gorkij a Katonában

Szegedi barátaink hívtak el színházba szombat este. A Katonára esett a választás, mert „ott bármit is fogtok látni, biztosan tetszeni fog nektek”. Lányom helyesbít, neki a Nyaralás nem jött be. Én viszont nem csalódom, sőt. A Kispolgárok végre az, amit akarok.

A Zsámbéki Gábor rendezte darab fő meglepetése Fullajtár Andrea, aki az első percektől kezdve elbűvölően más, mint lenni szokott. Félénk, visszafogott, és keveset beszél, mégis olyan erővel van jelen a színpadon Tatyánája, hogy éberen figyelni kezdek nemcsak rá, de a testvérét játszó Kocsis Gergőre is, aki szintén elhiteti velem, hogy Lermontov-féle felesleges ember. Pjotr kallódó értelmiségi, akit valójában saját gyávasága akadályoz meg sorsa beteljesítésében. Ügyvéd szeretne lenni, de nem lesz, apja nagy bánatára. Valami vonzerővel még így is rendelkezik, hiszen Jelena (Rezes Judit), a szép özvegy férjül választja.

Tatyána is férjhez szeretne menni, ezt várják el szülei is, de választottja, Nyil mást választ: Polját, a cselédlányt. Gorkij szerette a munkásokat, a kitaszítottak írója kívánt lenni a múlt század fordulóján. Őszinte lelkesedése az egyszerű emberek iránt engem is rabul ejt.

Nyíl megjelenésével megváltozik minden. Naivul hinni akarom, és el is hiszem, hogy van más élet az íróasztalokon, a könyvespolcokon, a kávéházakon és divatos ruhákon túl. Gorkij Nyilja a kétkezi munkában és életben hisz, amit tovább szeretne adni. Feleséget választ, családot akar.

A téma már nem teljesen csehovi, bár idézőjelek itt is vannak, mégis megjelenik a hit. Igaz, nem keresztény színekben. A két öreg, Vaszilij (Bezerédy Zoltán) és Akulina (Szirtes Ági) templomba látogatása után Jelena beszélgetni szeretne velük. Ez csupán színház a színházban, még ha a szereplők – szerepüknek megfelelően – nincsenek is tudatában ennek. Egyfajta udvarias Isten-tudat az egész darabot, mint Gorkij korát is, áthatja, még az iszákos, és meglehetősen okos Tyetyerev (Máté Gábor) is el-eljár az esti áhítatra. Ő az egyik legszimpatikusabb figura az egész társaságban, őszintesége lenyűgöző, akárcsak a szép özvegy, Jelena életvidámsága és női bölcsessége.

A darab dinamikáját nemcsak a tehetetlenek és cselekvők közti ellentét adja. A szülők és gyerekeik közötti feszültség örök témája is jelen van. Saját fiatalkoromra gondolok, amikor egészen másnak éreztem magam, mint anya, és apa, és néha aggodva elgondolkozom, vajon hasonlóan éreznek-e most a lányaim. Természetes-e ez a szakadék, vagy őszinteséggel kiküszöbölhető?

Őszinteség számomra annyit tesz, mint lebontani azt a szobrot, amit gyerekkorban óhatatlanul emelünk a szüleinknek. Gyenge és esendő emberek Vaszilijék is, s hogy szobrukat egyedül Nyíl döntögeti, ez annak a szövevényes hazugság-halmaznak köszönhető, amiben az egész család él. Mint egy gipszlenyomatba, úgy simulnak bele szerepeikbe az emberek. Hogy valójában mit éreznek, és mi számukra a legfontosabb, azt talán ők maguk sem tudják.

Bagossy Levente díszlete meglehetősen egyszerű, mégis beszédes: egy ház, ami dőlni látszik.

Szakács Györgyi jelmezei időtlenséget sugallnak. A színészek játékát, még a legkisebb szerepben is, hitelesnek érzem. Pontosabban egyszerűen lenyűgöz átlényegülésük: akár Bán János Percsihinje vagy Tóth Anita Sztepanyidája.

„Én nem tudtam, hogy lehet így is színházat csinálni”, jegyezte meg hazafelé egyik szegedi barátunk.

Másképp nem is érdemes.

Konkoly Edit

1. kép

2. kép

Korábbi színházkritikáink:

Ötletbravúr, szorongás, keresztényfóbia – Alföldi és az István, a király

“Rükverc” a Kamrában – Az emberi gonoszság határtalan?

Jadviga párnája a Belvárosi Színházban