Talita

Kiss Eszter két élete

Kiss Eszter az ország egyik legjobb színházának, a pesti Katona József Színháznak a tagja, évekig az Indiana Egyetemen tartott rendhagyó irodalomórákat. Aztán hazajött, és szülőfalujában, Pátyon irodalmi klubot indított, sőt kétheti rendszerességgel klubfoglalkozásokat is vezet a könyvtárban. Esténként pedig olyan hőfokon  játszik, ahogyan csak a legnagyobbak.

• – Öt évig éltem az Amerikai Egyesült Államokban, ahol először Bloomingtonban laktunk. A híres egyetemi városban, az Indiana Egyetem magyar tanszékét az a Szegedy-Maszák Mihály vezette, illetve vezeti most is, akinek az irodalom tankönyvéből tanultam még gimnazista koromban. Ő kért meg, lévén magyar színész vagyok, hogy tartsak rendhagyó irodalomórákat a magyar szakos diákoknak, akik összesen nyolcan voltak akkor, hét amerikai és egy kínai hallgató. Rövid időn belül azonban egyre többen jelentek meg az órámon, mégpedig az ott tanuló magyarok jöttek, filozófus, matematikus, közgazdász szakos egyetemisták. Kinőttük a kis előadót, és átvonultunk a közeli kávéházba. De ez a hely sem lett elég, így hát a nappalinkban kötöttünk ki, ahol a szőnyegen ülve beszélgettünk az irodalomról. Mindig előre megkapták a témát, együtt értelmeztük a verseket, mindenki hozzászólhatott. Majd Chicagóba költöztünk, ahol jelentős számú magyar ajkú lakosság él, ott nekik tartottam ilyen foglalkozásokat. Sokszor ütköztek az álláspontok, gyakran vitatkoztunk politikai és történelmi témák kapcsán. Tehát ezekkel az élményekkel és tapasztalatokkal tértem haza, és megkerestem Szabó Andrásné Vilma nénit, máig szeretett tanító nénimet, aki a könyvtárba irányított. Kollár Péter könyvtáros lelkesen társult az ötletem mellé.

• – Nem szokványos műfaj ez egy színész részéről, s ráadásul te nem szakmabelieket tanítasz verset elemezni, hanem műkedvelőket. Akár küldetésnek is nevezhetnénk.

• – Igazából az egyetemi felkérés indított el, de a pozitív visszajelzések meggyőztek a hatékonyságáról. Chicagóban történt, hogy az ottani erdélyiek, akik jártak az óráimra, azt mondták, megtanítottam őket magyarul olvasni. Köztudott, hogy ők jól beszélnek magyarul, de olvasni nehéz számukra, s azzal, hogy néha már-már nyelvtanórába ment át a verselemzés, megtanultak értően olvasni. Sajnos, itthon is lépten-nyomon tapasztaljuk a hanyag, helytelen nyelvhasználatot. Most egy hangalámondásról jöttem, ahol rettenetes szöveget tettek elém, olvasás közben javítottam a hibákat. Sok fordító alig olvas szépirodalmat, így azután magyarra átültetni sem tud helyesen, hiszen az írás az olvasással kezdődik. Tipikus probléma a névelők felesleges használata, a birtokos szerkezetek túlterhelése… Ma már, úgy látom, itthon is elkél a nyelvművelő szolgálata.

• – És a népművelés is, hiszen mindezzel közösséget teremtesz, formálsz. Sőt, egy marginális előadóművészeti műfajt, a versmondást is népszerűsíted. Hogyan közeledsz a szövegekhez?

• – Természetesen a versmondás sem kezdődhet mással, mint a versolvasással. A költemények tolmácsolásában két alapeszmére építek, amelyet még a színművészeti egyetemen Vámos László tanáromtól tanultam. Eszerint ahhoz, hogy egy költőtől egy verset elszavaljak, mindent kell tudnom a személyes életéről: a családi háttere, a szűkebb, tágabb környezet hogyan hatott a költészetére. Természetesen én is közvetítek egy látásmódot, de az előadás során egyensúlyt kell teremtenem a költő és önmagam közlendője között. Ehhez pedig elengedhetetlen a háttérismeret és a szövegismeret, azaz az értő olvasás.

• – Nevezhetjük úgy is, hogy művészi alázat? Ismerős, ugyanis amikor ifjú titánok magamutogatásra használják a dobogót…

• – A színész csatorna, közvetít a mű és a befogadó között, ezért mindkét irányba nyitott. Mindez pedig nem fér össze a magamutogató, celeb viselkedésmóddal, szükség van alázatra.

• – Úgy tudom, első generációs értelmiségi vagy, s a tágabb családotokban sem fordultak elő művészek. Emlékszel olyan jelekre, eseményekre, amelyek a színház felé irányítottak?

• – Ma sem tudom, honnan vettem, de kétéves koromtól mondogattam, hogy színész leszek, bár később átmeneti ötletként az orvos, a nyelvtanár is megfordult a fejemben. Egy verset általában egy olvasatra megjegyeztem, tudtam operettrészleteket, meséket szóról szóra visszamondtam. Négyévesen elhitettem a környezetemmel, hogy tudok olvasni, ugyanis ravaszul megfigyeltem, hol tartanak az olvasásban és én is ott mutattam a sorokat, és akkor lapoztam, amikor kellett. Általános iskolában állandóan szavalóversenyekre jártam. A gimnáziumba Budapestre kerültem, ahol megsértődtem már elsőben, és nem mentem később verset mondani. Az történt ugyanis, hogy Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék című versével óriási sikert arattam, de csak második helyezést kaptam, az első egy negyedéves diák lett, mondván, egy elsős nem törhet rögtön az élre. Azt hiszem, nem ez a legjobb módja a gyerekek bátorításának… Persze, az olvasást nem hagytam abba, minden zsebpénzemet könyvekre költöttem, őrületes könyvtárat építettem ki a szobámban, mert állandóan antikváriumokat jártam.

• – Gondolom, nem volt kérdéses számodra a pályaválasztás.

• – Valóban, a színművészeti főiskolával az önálló életem is elkezdődött, hiszen nyolctól éjfélig tartottak az órák, tehát nem tudtam naponta hazautazni. Kollégista lettem, majd végleg Pesten maradtam.

• – A diploma megszerzése után rögtön a Katona József Színházba kerültél?

• – Igen, s nagyon érdekes, mert a diákkori vágyam teljesült: gimnazistaként sokszor állójegyet vettem a Katona előadásaira, és a harmadikos naplómba leírtam, hogy színész szeretnék lenni, a Katona József Színház tagja. Bár minden álmom így teljesülne! Tizenegy évig játszottam a színházban, úgy mentem ki Amerikába, hogy a társulat tagja maradtam.

• – A magyar és a nemzetközi színházi élet évtizedek óta rangos műhelyként tartja számon a Katonát. A tradicionális európai színházzal szemben az amerikai színjátszás fiatal. Be tudtál kapcsolódni az ottani szakmai életbe is?

• – Annyira, hogy Chicagóban az egyetemen rendeztem is. A férjem még azt sem tudta, hogy hol találja a tanszéki irodáját, amikor én már színház közelbe kerültem. Egy kedves barátomat megismertem hétfőn, és kedden már felkért, hogy legyek színészedző, vagyis segítsek a próbákon, a rendezésben. Az egyetemen ugyanis van egy társaság, amely minden negyedévben csinál egy-egy Shakespeare-előadást az első három évfolyam hallgatóival. Így egész generáció nőtt föl a kezem alatt. Már Rozi is megszületett, amikor a Sok hűhó semmiért című darabot egyedül rendeztem. A társaság fővédnöke, a kiváló tudós, David Bevington, az amerikai Shakespeare-kiadások készítője követte végig a munkámat. Nagy élmény és megtiszteltetés volt ez számomra.

• – Játszottál is?

• – Igen. Egészen szélsőséges színházi stílusokat tapasztaltam. Amerikában például nincs társulat, hanem színházi társaságok működnek, amelyeket három-négy vállalkozó alkot, akik előadásonként keresnek színészeket és rendezőket. Chicago hatalmas város, rengeteg meghallgatást hirdetnek. Gyakran csak egy hónapig készül egy előadás, négy-öt bemutatóval, majd a csapat szétmegy. De részt vettem egyhetes fesztiválon is, amikor az egyfelvonásosra pusztán egy hét alatt kellett fölkészülni.

• – Nyugalmasabb az életed itthon?

• – Sokat dolgozom, szinkronizálok is. A társulatunkban nyugalom van, és igazi csapatmunka a miénk, fölösleges kérdések nem akadályoznak, mert ugyanazt a nyelvet beszéljük. Őszintén mondunk véleményt, nem sértődünk meg egymásra, úgy működünk, mint egy nagy család. A béke szigete számomra Páty is, amikor édesanyámék tágas udvarán a három és fél éves kislányom örömmel szaladgál. Sokszor juttatja eszembe a szabad, boldog gyermekkoromat. Fontosak számomra a gyökereim.

(a Pátyi Kurír nyomán)

Szádváriné Kiss Mária