Talita

Kivándorlók 1.– Anita Izraelbe megy

Kántor Anitát négy éve ismerem, együtt vezettünk Száron színjátszótáborokat. Ő rendezett, én a hátteret biztosítottam. Anitát nemcsak a gyerekek szerették, de mi, szülők is odavoltunk igazi színházi élményt nyújtó előadásaiért. Ezért is érthetetlen számunkra, hogy nem kapott munkát. Úgy érzi, gyerekeivel együtt el kell hagynia az országot.

– Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod az országot?

– Hosszú út vezetett idáig. Igazából egy éve jutott eszembe először, hogy el kellene menni, de sokáig mégsem akartam. Aztán jöttek az ötletek, amivel túlélhetem azt, ami most van. De egyik sem jött be, és egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy fel kellett mondani a lakásunkat, és egyre kevesebb a munkám. Pontosabban, ami van, az kevés a megélhetéshez.

– Színésznő vagy.

– Igen, a kaposvári színház társulatának voltam tagja tizenkét évig, vagyis nem tanultam meg „helyezkedni”, szabadúszni, és egyáltalán mindenhol ott lenni. Ezt a mai napig nem tudom, de ez nem is volt baj, találtam más pénzkereseti forrást.

– Mit?

– Elkezdtem gyerekekkel színházat csinálni. Ha nem nézem az anyagiakat, ez be is jött. Egyre több gyerek akart hozzám járni, először Pilisszentlászlón, ahová Kaposvár után költöztünk. Aztán táborokat is vezettem Horányban, majd Száron. Átalakult az életem.

– Ennek a munkádnak lett szakmai visszhangja is?

– Nem is vágytam rá. De akik szakmabéliek, és látták az előadásokat, nagyon tetszett nekik. Olyannyira, hogy sokan beszálltak. Végül összeállt egy csapat, ami az ország több pontján tartott színjátszóköröket.

– Nem mindenki tudja rólad, hogy egyedülálló szülő vagy két kamasz gyerekkel.

– Most azt látom, hogy párban is nehéz a megélhetés. Sajnos csak minimális támogatást kapunk a volt férjemtől, így nagyon nehéz előteremtenem azt, ami hármunknak szükséges lenne.

– Ennek a gazdasági helyzet lenne az oka?

– Még azoknak is nehéz, akik eddig nagyon jól éltek. Én sosem éltem jól, de azért az alapvető dolgaink megvoltak. Most meg semmi.

– Hová mész?

– Izraelbe megyünk, mert ott legalább pénzt fogok kapni a munkámért. Szeretnék ott is színházban dolgozni, miután megtanultam a nyelvet. Addig gyerekekre vigyázok, vagy felszolgálok, ami jön. Tényleg jó érzés arra gondolnom, hogy ott a munkámnak ellenértéke lesz. Míg itt hiába dolgoztam nagyon sokat, sokszor nem kaptam érte semmit.

– Úgy érzed, nincs más lehetőséged, mint Izrael, hogy pénzt keress?

– Igen. Mert nincs tőkém, nincs lakásom, amit el tudnék adni, hogy a világ bármely pontján érvényesüljek. Izraelben viszont a származásom miatt szívesen fogadnak.

– Ez mit jelent?

– Van egy szervezet, ami a világ minden részén összeköti az ott élő zsidó embereket Izraellel. Nekem be kellett vinnem papírokat, de utána mindent ők intéztek. Ők fizetik a repülőjegyet is. Többen javasolták, hogy menjünk kibucba, ami nagyon jó lett volna. De Kamilla, a lányom nem szerette volna. Közben kiderült, nem is mehetnénk, mert egyszülős család vagyunk, és nem fogadnak így családokat, nehogy kísértésbe essenek az ottani házas emberek. És a kibucban angolul is jó lenne tudni. Szóval kibuc kizárva. Így befogadóközpontba megyünk, ami hasonlít egy színészlakáshoz, vagy inkább egy kollégiumhoz. Itt egy kétszobás apartmant félévig használhatunk. Addig, míg a nyelvet valamennyire megtanulom. Eddig jár a letelepedési segély, amiből meg lehet élni. Utána dolgozni fogok.

– Segítenek munkát találni?

– Nem, de azt mondták, hogy arra nincs is szükség, mert bőven van munka.

– Mi lesz a gyerekekkel?

– Ők a körzeti iskolába fognak járni. A kiutazásunk után néhány héttel már bekapcsolódnak a tanulásba. Közben tanulják a nyelvet. Kamillának már megvan a szinkronúszó csapata is, érkezésünk után három nappal edzése lesz. Visszük a hangszereket is, mert több zeneiskola van a városban. Oda is tudnak csatlakozni.

– Mennyire félsz a háborútól?

– Hát volt pár álmatlan éjszakám, nem is magam, inkább a gyerekek miatt. Nem tudom, mi az az élmény, amit egészséges szívvel még megélhetnek. Kamilla először neheztelt rám, hogy háborúba viszem, és le fogják lőni. Aztán közölte, hogy feldolgozta ezt az egészet, és készen áll az utazásra. Artúr, aki eddig azt mondta, hogy neki aztán teljesen mindegy, most kezdett el izgulni.

– Ismertek kinn valakit?

– Élnek másik városban unokatestvéreim. És vannak barátaink is északon, a Besh o’droM zenekar egyik tagja a családjával. Velük vannak közös terveink is, hogy majd csinálunk magyar gyerekszínházat, táborokat, és ők fognak zenélni. Legalább lesz egy nyelvőrző tábor.

Kántor Anita (1976, Mór) a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja 1994-2006-ig. Négy éve rendez gyerekszínházi előadásokat. Jelenleg a Nemzeti Színházban és a Karaván Színház Társulatában vannak szerepei. Két gyermeke van, Kamilla 16, Artúr 14 évesek.

– A szüleid hogyan fogadták a hírt, hogy elmész?

– Hát, először sokkot kaptak. Aztán elkezdtek örülni. Most meg néha sírnak, néha örülnek. Azt látják ők is, hogy itthon minden olyan reménytelen. Biztatnak, hogy próbáljak szerencsét, hátha jobb lesz.

– És a gyerekek apukája?

– Beleegyezett, hogy Izraelben éljenek a gyerekei.

– Olyan furcsán szomorú volt látni a Facebookon, hogy kiárusítod a dolgaidat. Megvettek mindent?

– Képzeld el, egy idő után felemelő érzés volt megszabadulni mindentől. Elszörnyedtem, hogy mennyi felesleges dolog volt az életemben. Extrém sok ruhám volt például. Mikor már a felét eladtam, még mindig dugig volt a szekrény. Háromszor három bőröndöt vihetünk magunkkal, egy bőrönd huszonhárom kiló lehet. Edényeket, porszívót, vízforralót muszáj vinnünk, mert nincs pénzünk, hogy odakinn újat vegyünk. Bútorokat nem viszünk. Szívem szerint semmi régit nem vinnék. Szeretnék új életet kezdeni, és azt hiszem, ahhoz az is hozzátartozik, hogy ne cipeljem az éveket magammal.

Konkoly Edit

Második rész: Kívül tágasabb?

Képek forrása: facebook.com

Korábbi cikkünk Kántor Anitával kapcsolatban:

Festéktüsszentő Hapci Benő és a nyár