Látogatóban egy 20 éves székely prÃmásnál
A lobogó gyertyafényben hegedülni kezdett. SÃrt, zokogott a hegedű húrja, máskor meg kacagott, a prÃmás fiatal életének minden érzelmét belevitte a nótákba. A lócán ülve csak hallgattuk, hallgattuk a dalokat, és mintha saját vérrögeink is megmozdultak volna tÅ‘lük.
A fiammal voltam Székelyföldön. TÃz éve nem láttam Å‘t, az anyjával él külföldön. A viszontlátás egyszerre volt megható és felemelÅ‘. Legfontosabb vágya és kérése az volt, hogy vigyem el Erdélybe, és hozzam össze népzenészekkel. Ez egy érdekes kérés volt – a végcél szempontjából, mármint hogy magyar népzenét tanulhasson, Budapest, mint helyszÃn talán még jobb is. A fÅ‘városi zenészek talán nem élnek annyira hiteles életet, mint a székelyek, de képzettebbek zenei téren és pedagógiailag is.
Mindenesetre nagy örömmel fogadtam a kérését: Székelyföldön gyerekkoromban, atyámmal jártam utoljára, és évtizedek óta tudom, hogy a kirándulást meg kell ismételnem, a kapcsolatot fel kell frissÃtenem. Tudtam, hogy hÃv, vár a táj, de nem tudtam, hogy mikor, kivel. Székelyföld egy távoli kis Magyarország, gyakorlatilag kizárólag magyarajkúakkal, akik a nemzeti érzéseket talán még az anyaországnál is jobban Å‘rzik és ápolják.
Már az is gyanús volt, ahogy kászoni vendéglátónk a prÃmás lakóhelyét leÃrta – vagy inkább lerajzolta valami cédulára. Azt sem értettem, miért nem hÃvja egyszerűen fel az általa javasolt nagyhÃrű zenészt – bár telefonálgatott ide-oda, de végül a prÃmás nevén, meg a falu nevén kÃvül semmilyen konkrét adatot nem tudott mondani. Csak valami hevenyészett térképvázlatot nyomott a kezünkbe, mint mondta, CsÃksomlyó után, Csobotfalván lakik, akit keresünk. A házig azonban nem is tudunk kocsival elmenni, elÅ‘tte meg kell állnunk, és a végsÅ‘ pár száz méteren gyalog kell folytatnunk az utat.
Védekezett a hely. Nem engedett oda csak úgy, simán. Sokan ismerhetik ezt a dolgot. Ha valami nagyon fontos dolog elÅ‘tt állsz, akkor sosem nyÃlegyenes az utad. Próbákat kell kiállnod, meg kell mérkÅ‘znöd. Meg kell mutatnod, hogy felnÅ‘ttél a feladathoz, hogy képes vagy a dolgot értékelni, eltenni magadnak, hogy képes vagy felfogni a jelentÅ‘ségét. Útközben megnéztünk egy esküvÅ‘t a csÃksomlyói templomban, de mire kijöttünk, még az ég is leszakadt, akkora zivatar támadt. Persze jó esÅ‘kabátunk volt, és kocsival az ilyesmi sokkal kevésbé veszélyes, mint gyalog, Csobotfalván mindenesetre át tudtunk hajtani. A térképvázlat esetlegessége miatt egy kocsmaszerű műintézménynél megálltunk útbaigazÃtást kérni. Kérdésünkre kiderült: a prÃmás is bent van, és kihÃvták a helyiségbÅ‘l.
Húszéves forma legényke volt, sűrűn összenőtt szemöldökű, bajsza helyén inkább csak pihék lengedeztek még. Mint kiderült, négy éve fogott hegedűt először a kezébe, kottát pedig egyáltalán nem tudott olvasni. Valami ősrégi tehetség mozoghatott benne, az énekmondók, a mesemondók, a táltosok, az igricek, a garabonciások tehetsége, akik csupán hallomásból, csupán saját gondolataik, képzeletük erejével voltak képesek valamit létrehozni, a semmiből valamit megteremteni, ami élt, mozgott, szép volt, csodálnivaló volt.
A prÃmás elvitt a házához. Védekezett a hely, nem akart csak úgy simán beengedni. Már a vendéglátónk is jelezte, hogy a házhoz nem lehet teljesen kocsival odajutni, hogy meg kell tisztelnünk a helyet azzal, hogy a falu végén leállÃtjuk a gépet, és csak gyalog megyünk a még azon is túl felépÃtett kicsi házacskához. A lezúduló esÅ‘ azonban még jobban megnehezÃtette a dolgunkat: a kicsi erecske, ami egy kis átereszen csordogál át más idÅ‘ben, most zúgó árrá vadult, talán ötven méter szélességben hömpölyögve és tombolva elöntötte a völgy alját, kidöntött néhány kerÃtést is. Amikor átlábalni próbáltunk, a vÃz térdig ért, attól féltünk, hogy a sodrás elvisz, egymásba kapaszkodtunk.
Beléptünk a házba. Az egyetlen helyiségbÅ‘l álló égre nyÃló házat az elmúlt évben rakta – saját kezűleg készÃtett mindent, csak az ablakszárnyakat kapta máshonnan. Vakolt gerendaház volt – boronaháznak is mondják az ilyet –, de kÃvül is, belül is be volt pucolva, a gerendák csak a födémben látszottak. A faszerkezetek még mintha frissen lettek volna lakkozva. A fal körbe hófehér a mésztÅ‘l. A sarokban rakott tűzhely – szintén a prÃmás keze munkája. Villany, vÃz, telefon nem volt a házban. A falon valami egyszerű dÃsz, feszület. Leültünk a festett asztal mögé a lócára. A viharos idÅ‘ben sötét felhÅ‘k gyülekeztek: a házban sötét volt, vendéglátónk gyertyát gyújtott, az asztalra tette.
A lobogó gyertyafényben hegedülni kezdett. SÃrt, zokogott a hegedű húrja, máskor meg kacagott, a prÃmás fiatal életének minden érzelmét belevitte a nótákba. A lócán ülve csak hallgattuk, hallgattuk a dalokat, és mintha saját vérrögeink is megmozdultak volna tÅ‘lük. Csak a dallamok, egyes dallamvezetések voltak ismerÅ‘sek. A csÃki székely zene alapelemeiben alig különbözik az anyaországitól, de a hasonló téglákból, hasonló alapelemekbÅ‘l egy különbözÅ‘ dalkultúra épül fel. Csendben hallgattuk a lobogó gyertyafényben a belénk hatoló dalokat, a fiam eleinte akadozó ujjakkal, botladozó vonóhúzással, majd kicsit magabiztosabban ugyan, de még mindig nehézkesen követte a prÃmás játékát. Még sohasem tanult darabot hallás után – a zenei tanulmányok mindenütt a kottaolvasási képességre épÃtenek. Kijátszott minden hangot, keményen megdolgozott minden dÃszÃtésért, azokért is, amiket a prÃmás csak úgy csuklóból, vonóheggyel vetett oda – de végül is a tizenkét év zenetanulás és a másfél órás csodaváró erÅ‘lködés gyümölcsöt hozott: mégiscsak sikerült a lejátszott dalok hű visszaadása.
Amikor esteledvén már a zene is kevesebbet és halkabban szólt, szedelÅ‘zködni kezdtünk, de megkérdeztük még, hogy mivel tartozunk a tanÃtásért. A legényke elhárÃtotta kérdésünket. Mint mondta, a tehetségét az ÚristentÅ‘l kapta, hogy annak és úgy adja tovább, akinek, és ahogy lehet. A válaszában azonban gyorsan elkanyarodott az eredeti kérdéstÅ‘l, és rövidke életének szemléletét is át próbálta adni. A fiamhoz beszélt:
– Gyere haza, haza kell jönnöd! Itt vannak a gyökereid, itt van a családod, apád, nagyszüleid, és az Å‘seid is itt nyugszanak. Anyád ugyan ott lakik, de jó pénzért saját maga választotta a távollétet. Apád mégis itthon maradt, és életének minden egyes napjában, percében titeket vár, hogy a széthullott családját egyesÃthesse. Haza vár, mert azért ekkora nagy a világ, hogy valahol otthon legyünk benne, és hogy valahová tartozzunk. Neked itt van az otthonod, és ide tartozol. Persze lehet valami célból máshová menni, ott rövidebb-hosszabb idÅ‘t eltölteni, de amint az idegenben a dolgunkat elvégeztük, haza kell fordÃtanunk a kocsirudat, haza kell térnünk. Ott kint soha sem leszel otthon, sosem vesznek körül gyermekkori barátok, unokatestvérek, családtagok. Ott kint egy vagy csupán a sokmillióból: arctalan, személyiség nélküli polgár, aki választ, aki dolgozik, és aki adót fizet. Amerika egy nagy olvasztótégely, ami a különbségeket, az egyéni dolgokat összemossa és összekeveri. Ott kint csak egy furcsán érthetetlen keleti nyelven szólni és furcsa keleti zenét hegedülni képes csodabogár vagy. Csak itthon lehetsz saját magad, csak itt lehetsz végre az, aki vagy!
Védekezett a hely – haza sem akart igazán engedni. A pár órája még sodró patakocska ugyan már embernyire szelÃdült, meztélláb könnyen átkelhetÅ‘ volt, a csobotfalvi fÅ‘utca viszont nem: a legmélyebb pontján átcsapott a vÃz, és lábszárközépig érÅ‘ patakként zuhogott végig. Gyalog még átjárható volt ugyan, sÅ‘t, magasabb terepjárók is belegázoltak, és végig is jutottak, átlagközépszerű kocsimat azonban nem mertem ilyen próbának kitenni. Attól is féltem, hogy esetleg megemeli a vÃz, és nem tudom irányÃtani – az ilyennek pedig koccanás lehet a vége. A vÃz az utat alá is moshatta, amúgy is sok és mély kátyú tátongott benne, ezekbe belefutni még száraz úton sem volt igazán tanácsos.
Végül a helyiek tanácsát követve pár kilométeres kerülÅ‘re szántuk magunkat: a hegyen a vÃz nem állt meg, és ahol megint mélyebbre ereszkedett az út, ott kicsit szelÃdebb volt a vÃzátfolyások mélysége is. Itt megint részben puszta lábbal talpaltunk át, és a kocsi csak nagy óvatossággal követett, majd jó óra múltán, csak jóval éjfél után kopogtattunk be kászoni vendéglátónk házának az ajtaján.
Elalvás előtt a fiam még megkérdezte:
– Apa, te mit gondolsz arról, amit a prÃmás mondott?
– Édes kisfiam, én minden egyes szóval és mondattal egyetértettem. Mindegyiket mondhattam volna én is, de jobban szeretem, ha mások mondják ki, a legjobban pedig azt szeretném, ha mindezekre magadtól jönnél rá, és mindez bizonyossággá válna benned…
Kilián Imre
1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép
Hasonló cikkeink:
Tweet